MEZŐNAGYMIHÁLY KÖZSÉG TÖRTÉNETE

az 1944.ik esztendőig.

 

Több esztendeje már annak, hogy figyelmem az elmúlt idők eseményei, történetei felé fordult. Mindenkor közelről és belülről érdekelt maga az élet, az emberek sorsa, közösségi élete. Azóta megértettem már, hogy mindenről vagy mindezekről olvasni könnyebb, mint ezt leírni és ilyen módon konzerválni. És bár minden történeti jellegű írás nem kerülheti ki a sokszor száraz vagy keveset mondó adatokat, engem az ragadott meg mindig, ami az adatok, dátumok mögött van, így a sorsok, az örömök és a fájdalmak, az élmények és a hatások, amikben egy nép vagy egy közösség élt s ami az egyéni sorsokban lecsapódott. Így foglalkozom most ezzel a tájjal, ezzel a faluval és ennek népével, múltjával és a jelenbe is átnyúló és ható tegnapjával.

            Amit most le tudok írni nagyon hézagos és rész szerinti. Adataimat részben már leírt kútfőkből, részben egyházi feljegyzésekből, s nagyrészt szájhagyományokból, emlékekből szedegettem össze. Nagyon kis része ez mindannak, ami itt volt, ami ezen a tájon végbement, de ebben a nagyon kicsiben is lehet valami az egésznek a teljességéből, szépségéből és értékeiből. A rendelkezésemre álló anyagot, elsősorban a rendszeresség és áttekinthetőség okából, hat témakörbe csoportosítottam. Ezekben a méreteket, határokat az anyag mennyisége határozza meg, ezért pontos arányosságra nem törekedtem.

 

1.         A történelmi múlt.

2.         A mindennapi kenyér. Föld, megélhetés, birtokviszonyok, ezistancia.

3.         Társadalmi élet. Kultúra, közösségi szellem, szórakozások, művelődési alkalmak.

4.         A közművelődés. Iskolák, tanítók. Olvasókör.

5.         Politikai élet. A politikai közérzet, ezek formái, direktórium, két világháború közti jelzések.

6.         A második világháború utolsó éve.

 

Ahol, és amiben lehet szelektálásra törekszem, hogy a kevésbé fontosak, ha egyáltalán van ilyen, helyet adjanak a fontosabbaknak.

 

1.         A történelmi múlt.

 

            A honfoglalást követő időkben, azon a területen, ami ma Borsod vármegye nevet viseli három nemzetség osztozott. A Miskóc, a Bél és az Örösur nemzetség. A Miskóc nemzetség az itt talált és a később meghódolt szláv néphez tartozó őslakó, mely a meghódolás után agyarrá lett. Nevét a megye székvárosa: Miskolc a mai napig őrzi. A Bél nemzetség a magyarokkal együtt jövő s szintén magyarrá lett kun nép közé tartozott. Nevét a megyének két helyisége: Bélapátfalva és Monosbél ma is őrzi. Az Örös nemzetség – Béla király névtelen jegyzője szerint is a honfoglalók közé tartozó kun vezérek egyikének, Ócsádnak a leszármazottja. Ócsádnak volt a fia Örösur. Az, hogy a legelőkelőbbek közé tartozott mutatja, a nevéhez elválaszthatatlanul hozzáfűzött ’úr’ szó. A Sajó mellett foglalt földet magának, később Kácson várat is építetett. Nevét Sajóörös hirdeti ma is. Ennek a nemzetségnek birtokai voltak: Kács, Darócz, Leányfalva, Váralja, Geszt, Oszlár, Dorogma, Bikk, Sály, Nagymihály és Fejéregyháza.

            Ezek szerint a község az Örösur nemzetség birtokában volt, ekkor még Nagymihály névvel. Az első említés Nagymihály nevű községről a XIV. századból van, ahol egy határ-leírásban szerepel Nagmichal néven. Itt említem meg, hogy a megye területén a Nagy-mihály mellett, Kismihály nevű község is volt. Az, hogy Kismihály, amai Nagymihályhoz tartozhatott szinte bizonyosra vehető, ugyanis a Mezőnagymihály, Valk, Dorogma, Ároktő, Mezőcsát, Gelej faluk által bezárt, csaknem köralakú pusztán, hajdan még négy falu állott: Fejéregyháza, Pély, Montaj és Kismihály.

A fejéregyházi puszta, pélyi puszta, s Montaj tanya őrzik ma is a volt falvak neveit, helyeit, csupán Kismihály tűnt el nyomtalanul a történelem nagy viharaiban. Ezek a falvak a török háborúk és a kuruc harcok idejében semmisültek meg.

Ismeretes, hogy a község az Örösur nemzetség birtoka volt, mégpedig a nemzetség Sályi nevezetű családjának kezén. Sályi László birtokos halála után, örökös hiányában, a koronára szállott volna vissza a vagyon. A nemzetség azonban igényt jelentett be a birtokra s azt Hunyadi János kormányzó 1447-ben a Geszti és a Tibold családoknak adományozta, jóllehet a Putnoki család is magának igényelte. Okirat bizonyítja, hogy a Daróczi Tibót család a kormányzótól beerősítő birtoklevelet kért.

Az említett családok mellett a Váraljai család birtoka is volt Nagymihály község. De más birtokosok is voltak, akik a község nevéről Nagymihályinak nevezték magukat.

            1508-ban II. Ulászló Geszti Ferencnek új adományt ad birtokrészéhez, így ebben az időben Kismihály is a Gesztiek birtoka. Ugyanebben a században Konovith /Kunovics/ Miklós és a Bekény család Balázs és György nevű tagjai bírják Nagymihályt, a Tiboldok és a Gesztiek mellett. Az összeírásokban ezekben az időkben Nagmihal, Mighali, Nagymyhaly, Nagmihali, Nagimiyhal, Naghmyhal, Nagmyhal községneveket találunk, mely írásformákon át fokozatosan kialakul a falu neve: Nagymihály, vagy később Mezőnagymihály.

1907 március óta jelenlegi néven: Mezőnagymihály szerepel.

            1541-ben Buda török kézre került. A budai basa többször felszólítja Miskolcot az adófizetésre. De a város rá sem hederít. A basa két évig vár, majd 1544-ben nyolcezer harcossal büntető hadjáratra indul. Kirabolja, felégeti Miskolcot s azzal együtt 45 falut, közöttük Nagymihályt is. Még ki sem heverte a falu ezt a pusztítást, tíz év múlva 1554-ben új veszedelem kerekedik. Fülek várát elfoglalja a török és az ottani basa felszólítja a Borsod megyei falukat is az adófizetésre. Mit tegyenek, hiszen már tíz éve adót fizetnek a budai basának. S mivel az egyiket is nehezen bírták fizetni, vonakodtak. A falvak húzódozására válaszként, a füleki basa rajta üt a falvakon, kirabolja, felégeti, elhurcolja nagyrészüket, számszerint 51-et, köztük Nagymihályt is, immár másodszor.

            A törökkel folytatott harcokban, sok jó és tehetős magyar vitéz esett el, vagy került fogságba. A török fogságból váltságdíj lefizetése után is ki lehetett szabadulni. Tibold Zsigmond Nagymihály falu akkori földesura is török fogságba jutott. 1582-ben daróczi Tibót Zsigmond családja Nagymihály és Pély falvakat és a fejéregyházi pusztán lévő birtokrészét elzálogosítja 600 forintért, hogy a földesurat kiválthassák. Így a falu ezekben az években elzálogosított falu volt. De a 600 forintos zálog összeg is mond valamit. Nagy összeg ez, de egyben a falvak értékét is bizonyítja, hiszen az azonos időkben egy főszolgabíró egész évi fizetése 12 forint volt.

Az elzálogosítás ténye azt is bizonyítja, hogy a 16.-század vége felé Pély falu még meg volt, Fejéregyháza pedig márcsak mint puszta szerepel. Az elzálogosítás után birtokosok lesznek a Teresztényiek és a Tibold és Geszti család rokonsága, /Újszászi,Lengeldi/ és sokszor emlegetik Thassy Jánost és feleségét Zsófiát.

            És az évek peregnek tovább és sajnos rejtve maradnak benne a kis emberi sorsok és utak. Legfeljebb a népi őserő, az élni akarás szívóssága és szüksége mutatkozik meg, a nagy és ismételt viharok utáni talpra állásban.

 

            Így érkezett el a falu 1596-hoz. Október 26-án zajlott le a mezőkeresztesi csata, mely sokáig fekete szemfedő maradt. Először a magyar-királyi és erdélyi fejedelmi egyesült seregek diadalmaskodtak a török felett. De a győzelem diadalmámorában és a zsákmányolásban elmerült és magát hamis biztonságba érző, védtelen magyar seregre, a magát céltudatosan összeszedő török-sereg, az éj leple alatt visszafordult és a győzelmet magához ragadta, hatalmas mészárlást véghez víve, itt véglegesen diadalt aratott.

A vesztett mezőkeresztesi csata után Délborsod csaknem teljesen megsemmisült. 38 falut a földdel egyenlővé tette a török, Nagymihályt közelről érte a csapás, mi minden játszódhatott le itt, a több méteres mélységben talált vastag hamuréteg jelzi az óriási tüzeket. Pély és Montaj faluk véglegesen eltűntek. A vesztett csata emlékét több kút, dűlőút őrzi, gondolhatunk a Gyilkos kútra és dűlőre.

Nagymihály nevével 20-25 év múlva találkozunk újra a régi forrásokban. A rejtett források egyszerre újra feltörnek. Az egyéni és kollektív történelem tele van búvó patakokkal. Lehetséges, hogy ezekben, az években vagy évtizedekben nem lakta senki a falut, vagy nagyon kevesen. De már 1620 táján ezt olvashatjuk: Nagy-Mihályt mi egynéhányan, kik lakjuk, szállottuk meg az felséges Bethlen Gabriel erdélyi fejedelem első kijövetelekor. A mezőkeresztesi csata után a birtokosok megmaradtak, de a község maga nem. A pusztán maradt helyet Bethlen hadjáratai idején tulajdonába vette, ugyanis Borsod megye is az erdélyi fejedelem birtoka lett, így Nagymihály is. A niklsburgi békekötés után csendesebb napok következtek, az elpusztult falvak Bethlen védelme alatt épülni, népesedni kezdtek. A fejedelem öccsének: Istvánnak, a későbbi erdélyi kormányzónak adományozta Csáth, Nagymihály és Tarján nevű falvakat. Ekkor kezdenek feltűnni, a később Nagymihályon és a szomszéd Gelej községben jelentőssé vált családok ősei: így Milethi /Mellete/ János, Borsi, alias Bársony György, Vincze Tamás, Monoki András, Lipcsei Tamás. A Tibold vagyon egy része ekkor Négyesi Szepesi Pál kezére jut, de részesül a vagyonból Barátnoki Zsigmond is.

A sötét és vészterhes idők utáni alakulás és népesedés bizonyos jele, hogy már 1658-ban Nagymihálynak református lelkésze van: Mathias Tunyogi. Aki az ismert nevű lelkipásztorok közül az első.

            A falu, az ide menekült Gelej lakosságával kezd gyarapodni. A Tibold leányág örökösödési jogán Ereczky Éva, többi birtokaival együtt Nagymihályt is zálogba adta. Négyesi Szepesi János pedig Galóczi Györgytől és nejétől megveszi az itteni birtokra vonatkozó jogigényét. Egy 1685. évről meglévő feljegyzés bizonyítja, hogy bár a birtok körül gyakori változások vannak és a tulajdonjog, gyakran módosul, a falu lakosságának szaporodása nagyon lassú ütemű. Noha a török ereje fogyóban volt, de jöttek helyükre a német zsoldosok. És a politikai, nemzeti üldözéshez, vallásüldözés is bekövetkezett. Adatok vannak arról, hogy 1685-ben, az egyes falukban mennyi ház volt üres. Keresztesen 74, laktak 6 házban, Nagymihályon üres 22 ház, laknak 8 házban.

 

            Ezekben, az években a nagymihályi birtok körül per folyt, egyik igényt a másik után jelentették be. A jobbágyi kötelességek alól felszabadított Hermány család, több más családokkal, akik főképpen a mai geleji és nagymihályi birtokosok ősei, birtokaikra 1723-ban nádori donációt, adománylevelet kapott. És ez a Hermány család lassan megindította Gelej betelepítését is.

 

            A Tibold per eldőltével, Borsi Mihály lányai révén az Almássy, Melczer, Majtényi családok kapják az egykori Tibold vagyont, így Nagymihályt is. Majd később a Fáy /Fáy tanya/ gr. Péchy, Kállay, Gurcsányi, Pyber, Blaskovits, Laczay /Lacai oldal/ és a Góth családok /Gottrész/ lesznek birtokosok, akik jórészt az előbbi családok rokonai.

A reformáció korán elterjedt Nagymihályon. Az 1530-as években a Bebek és Perényi családok birtoka volt. Mindkettő erős támogatója volt a reformációnak, akik birtokaikon protestáns lelkészeket alkalmaztak. Gelej pusztulása után, a reformáció szempontjából a súlypont ide tevődött át. A található adatokból arra következtethetünk, hogy az 1570-es évek végén itt már végbement a reformáció. Már a jelenlegi református templom is 1791-ben épült, de már előtte is bírtak templomot itt a reformátusok.

A jelenlegi épület padjai és karzatának faborítása műemlék jellegű és védett. A községben más műemlék vagy műemlék jellegű épület nincs. Már 1658-tól, amint előbb említettem egész napjainkig ismertek az egyházi élet minden fontos adatai, lelkészek, iskolamesterek nevei és egyebek. Az anyakönyvek fokozatosan bepillantást engednek az itteni nép személyes, családi, társadalmi életéről, szociális helyzetéről, munkáiról, fizikai állapotáról. 1896-ban r. katolikus templomot építettek.

 

            1832-ben ezt a falut is sújtotta a periferiális kolera, amit akkor epekórságnak neveztek. Néhány hónap alatt közel háromszázan haltak meg. A járvány legnagyobb mértékben a középidős, javakorabeli embereket érte. Kevés kiskorú és idős ember halt meg. A járvány súlypontja július-augusztus hónapokban volt. Voltak napok, amikor 15-20 embert temettek. Ezeknek a kolerában meghalt halottaknak sírjait elmosta az idő.

            A faluhoz közeli Kisecsér-tanyai pusztán népvándorlás kori sírokat találtak, s mint Gelej községben itt is jazyg-szarmata emlékek kerültek elő, bizonyítva, hogy ezek a helyek a jazyg szarmaták borsodi telepei voltak.

A falu körül, az eltűnt falvak mementójaként, az emlékekben s halvány nyomokban megmaradtak a „harangdombok”. Amikből az eke időnként felhoz valamit a régi emberek és régi szerszámok maradványaiból, mint a múlt idők tanúi.

            A falu így érkezett el a 20. század elejére. Az első világháborúban többen, mint 200-an vettek részt, közel 50-en hősi halált haltak. A temetők sírkőfeliratai vallanak ennek a kornak szemléletéről, hazaszeretetéről és az áldozatok nagyságáról. Hadirokkant lett 25 személy, vitéz lett2. A második világháború áldozatairól pontos adataim nincsenek.

 

2. A mindennapi kenyér

 

            Annak a népnek a sorsa, mely ezen a területen élt, évszázadokon át szorosan összefüggött a földdel. A mindennapi kenyér örök gondját ennek kellett megoldani. Ez a táj síkföld, igazi kisalföld szél. Dombjai, hegyei nincsenek. Erdője sem volt. A terület lápos és ingoványos terület volt hosszú időn át. A pákászat, rákászat, halászat sokaknak adott kenyeret. A béka és a csík, a madarak, tojások, a kis erdei, pontosabban nádi vadak segítették a táplálkozást. A hatalmas nádasoknak nemcsak a vizei és az abban található szárnyasok, hanem maga a nád is sokáig nagy segítséget jelentett.

Ez adta a éli tüzelő egy részét, de a hajléknak való fedőléket is. Télen munkát s valami kis pénzt is. A madarak, szárnyasok, a sok béka és csík a kereskedelmi árukat. A falu körül fekvő nagykiterjedésű legelők már régtől segítették az állattartást, ami tejet, bőrt, húst adott.

Majd fokozatosan nőtt a megművelhető, vethető, aratható terület. Vészes időkben a hatalmas nádasok, a bürük, a járhatatlan utak védelmet és rejtőzködést nyújtottak. A falu talajának a minősége erősen változó. Van benne igazi, gazdag, fekete televény, vannak benne sárgás márgák, vannak szikfoltos területek. Búzának, kukoricának, répának, dohánynak alkalmas televények, s megmunkálásra alkalmatlan, legelőnek való hatalmas mezők. A régi házak, az alacsony tetők, a kis ablakok, a nádas tetűzetek, s vert, döngölt falak, az igénytelen kis lakások jelzik ennek a népnek az életét. Hogy, hogy élhettek régen, miből, mennyit, ezt nem tudjuk már visszapergetni, de hogy itt éltek, itt dolgoztak és itt haltak meg bizonyítják az utódok és a temetők. De meg kereshetjük azt is, amit már bizonyosan tudunk és ismerünk.

            A faluhoz 23 tanya tartozott. Ez is bizonyítja kiterjedésének nagyságát, sejteti régi vagy mai értékét, sőt némileg lakosságának számát is. A tanyák ezek: Almási, Dobozi, Eperjes, Eggyes, Farkas, Fáy, Fenduda, Gólyás, Gyékényes, Kisgólyás, Kisecsér, Kenyérváró, Kupar, Márk, Nagyecsér, Nagyház, Pillantó, Salamon, Serák, Szomolló, Telek, Teper, Zsindelyes. A tanyák nevét egy-egy személy, tulajdonos, vagy a táj jellege, helyzete, vagy a néphit találó kifejezése formálta ki, mint pl. a Kenyérváró. A két világháború között a lakóházak száma a belterületen403, a külterületen 148. Azonos időben a lakosság száma: 2056.

            A határ összes területe10720 hold. Ez nem egyforma minőségű föld volt. Változtak benne minőségileg a földek s így alakult ki rajta a legalkalmasabb művelési ág. A 10720 holdból szántóterület5908 hold, rét 1553, legelő2580 hold, nádas62 hold, kert111 hold, terméketlen506 hold.

Nagyságrendi megoszlásban    

1000 holdon felüli nagybirtok:1

köznépbirtok 100-1000 hold: 11

50-100 hold: 9

20-50 hold: 38

törpebirtok 2 holdas átlag: 350

A lakosság megélhetését ez a több mint tízezer holdas határ, megfelelő körülmények között, biztonságosan megadta volna. De a föld nagy része néhány ember, nagybirtokos kezében volt itt is. A tanyák és nagykiterjedésű földek uraságok birtokában voltak. A falu körül a Kállai uraságé, az Almási grófoké és a Fáy családé volt a föld. Ezek a nagybirtokok körülölelték a falut, s ennek határán kívül voltak a kisbirtokosok, vagy törpebirtokosok földjei és a zsellérek legelői. A kis emberek birtokában összesen1512 hold föld volt. Már az 1848-as szabadságharcot megelőző években elkezdődött egy harc, egy pör a földért, valamiféle igazságosabb és elfogadhatóbb rendezésért. Hiszen a szaporodó népességet egyre inkább bezárta az urasági földek koszorúja a falu körül és hiányoztak a kisemberek, a gyalogemberek megélhetését jelentő egy-egy tehén fenntartását megadó legelők. A legsúlyosabb sérelmek ebben a faluban ezért voltak.

Varga János református lelkész Pro memoriá-jában feljegyezte az utókornak a tagosítást.

„Álljon itt rövid sorokban és vonásokban, az utókornak emlékül a mezőnagymihályi tagosítás. Az ú.n. arányosítás és elkülönítés munkája itt még 1843-44-ben Kalas Benjámin jeles és derék mérnök által megkezdett és 1845-46-ban folytatott. Mi okból nem tudni félbeszakadt, talán bizonyosan a közbejövő 1848-49-es forradalom miatt. De miután némi csönd és fegyvernyugvás állott be, újra hozzáláttak az illető birtokosok, hogy a már elkezdett költséges tagosítást, mely az ő erszényökre nézett, valahára befejezzék. Majd idő vártatva, 1858-ban a becsúszott hibák és tévedések kiigazítása megkezdődvén, ezúttal a volt úrbéresek és a volt földesurak közti egyezség, a legelő mennyiségét illetőleg megkísértetett, mégpedig szerencsésen és rövid úton, minden pör nélkül barátságosan. Megállapíttatott egy úrbéri telek után8 hold legelő illetőség……….. a hosszas pör, mely 1758-ban kezdődött 1799-80-ban végződött, majd 1840-ig ismét eludt végül kárpótoltatott.”

            Ez a tagosítás a kisembereken, kisbirtokosokon jelentősen segített, noha a földviszonyokat alapvetően nem változtatta meg. Ez a tagosítás a Kertalja, Nyomás, Úsztató, Gyilkosvölgy és Gyepiföld dűlőket érintette. Ekkor 126 negyedrész földet tagosítottak. Egynegyed- rész12 hold, két-negyedrész fél hely, négynegyed rész házhely, vagyis 48 holdat jelentett.

A tíz és fél ezres határból ekkor1512 hold volt a kisembereké, akiknek földje a község közelébe került a tagosítással, a nagybirtokosok földjei pedig a külső területekre jutottak.

Ez a megmunkálás, a szállítás, sőt a terméseredmények szempontjából is hasznos volt. A negyedrész földnél10 hold volt szántó,2 hold volt legelő. A gyalogembereknek, akik nem voltak birtokosok, kenderföldet adtak, ami 400 N. öl volt és hozzá egy gyaloglegelőt. A tagosítást úgy oldották meg, hogy a földszomszédok ugyanazok maradtak, akik addig voltak, ekkortájt munkáért, vagy pénzért is szerezhettek földet, akiknek erre módjuk volt.

 

            Aki a faluban saját földdel rendelkezett, ahhoz szívesen ragaszkodott, trágyázta, gondozta, és amit lehetett kihozott belőle. Így akik saját földből éltek, szereztek hozzá egy tehenet, egy malacot és abból takarékosan, szerényen, igénytelenül megéltek. A földtelenek munkát vállaltak, időszaki vagy egész évre szólóan. Az uradalmak adtak munkaalkalmat, cselédnek, kondásnak, részes aratóknak, dohányosoknak, belső cselédnek sokan elálltak, mások pedig más vidékre summásnak elszegődtek. És bár ez az élet sokszor nagyon igénytelen volt, mégis a nincsteleneket eltartotta a család, nem volt koldulás s hetven-nyolcvan évesen általában már nem dolgoztak. Így itt ebben a faluközösségben elviselhetőbbek voltak a megélhetési gondok, mint az ország nagy, alföldi vidékein.

            A nincstelenek, tehát a földdel nem rendelkezők élete itt is nagyon szegényes volt. Cselédembereké, kocsisoké, kondásoké. Az ételt főleg kukoricagörbe, zsámiska, sült-krumpliból álltak. Azok, akik tanyákon szegődtek el árendás házban, laktak, sokan életük végéig, mások addig, amíg a faluban egy egyszerű házhoz nem jutottak.

A tanyai házak belső berendezését egy lóca, dikó, asztal és egy ágy jelentette. Bérlete 3 korona volt egy évre. Az urasági cselédházakban három család lakott együtt. Mindegyiknek egy szobája volt, de a tűzhelyük közös volt. Itt főztek az asszonyok. Az öltözködés is egyszerű volt, pendelbe jártak, 12 éves korig csak egy hosszú inget viseltek, mezítláb mentek, télen a jégre egyszerű bocskort viseltek, amit sokszor az apa maga készített.

            Egy urasági cseléd éves fizetése 18-20 köböl vegyestermény volt /1 köböl94 kg./1 hold kukoricát kaptak, tehén és sertéstartást.2 méter fát, sót és petróleumot.

            Egy házi cseléd fizetése 4 köböl termény, 1 malac, 1 sure.

            18 éves házicselédnek 12 köböl termény, 1 malac.

            A marokszedés idénymunka volt. Elsősorban fiatal lányok vállalták ezt. Iskola után, egy év múlva, 14 évesen már markot szedtek sokan, más földjén hajnali 2-től 11-ig, ez a munkalehetőség 2-3 hétig tartott, voltak kisebb és nagyobb aratások. Volt, aki két ember után szedte a markot és feles markoló volt. Voltak részes aratók is, akik tizibe vagy nyolcába vállaltak munkát és ennek egy része a marokszedés volt. Fiúk, ha már tudtak kaszálni, s megfelelően erősek voltak a munkához, akkor 17-18 évtől kaszások lehettek. A munkavállaláshoz hozzátartozott a gépelés is, a marokszedő a töreket kaparta és hordta. A kazlakat, a törekes kazlat is ember rakta. A dobon a kévevágó a marokszedő volt. Napi kosztot kaptak, ebédet hoztak, habart ételek mentek, bab, uborka, esetleg hús. Ők maguk főztek lebbencset is bográcsban.

            A falusi élet ritmusának kiemelkedő eseményei voltak a vetés és aratás. Október 18-ra már mindig igyekeztek elvetni, mert ez a szólás járta: édes Lukács után, már nem érdemes vetni. De egy másik rigmus is megmaradt, ami szintén az idejében való munkavégzést őrzi:

           

Kisasszony meg ne állj /szept. 8/

Mihály elnyomtassál /szept. 29/

András pajtás kövér pecsenyével kínálj /nov. 30/

 

            A cséplést nyomtatással végezték. Mindenki saját szérűjére hordta terményét, de voltak a faluban közös nyomtató-helyek is. A talajt erre a célra felnyesték, majd jól ledöngölték, meglocsolták. Voltak, akik bérnyomtatást is jártak végezni. Akinek nem volt lova, vagy aki gabonát vetett, azok kézzel csépeltek. A köveket vasgereblyével lerántották a földre, ott kézi cséplővel, amennyin voltak csépelték, a toklászt leseperték, nyírág seprővel, a garmadát betolták a pajtába és onnan kézi rostálással, rostálták. A kilencszázas évek elején lovasgépet hoztak a faluba, ennek járgánya volt, ló mozgatta, naponta 8-11 mázsás eredményt elért. Dobja henger alakú volt, szög állt ki belőle és verte ki a szemet. A nyomtatásnál több szem elpocséklódott, mint ennél. Volt szóró rostájuk, többféle likú és ezzel végleg kitisztították.

            A megélhetés egyik módja volt a feles dohányosság. Ezt az uraságoknál vagy nagyobb gazdáknál is vállalták. A feles magot kapott, a plántát ő készítette elő, nevelte, az ültetés, kapálás, törés, fűzés, csomózás volt a feladata. A gyengébb földeken voltak a dohánytáblák.

A földeken sírkutakat kellett ásni, onnan locsolták a plántát száraz időszakban, míg meg nem erősödött. A vizet kákóval-horoggal húzták ki, hordóba töltötték és talyigával tolták. A kereset a beszállítás utáni megfelezett pénz.

            Sokan jártak innen summásnak is. Putnok, Pogonyi puszta, Emőd, Buj, Ibrány, Selyp, Nagykartalj, Aszód, Mezőcsát, dunántúli káptalani birtokok mind ismerték a nagymihályi summás lányokat vagy fiúkat. A konfirmáció után 12 évesen, a községi kihirdetés után indultak el répát ásni, zöldséget gondozni, kukoricát, répát kapálni. Többnyire egy asszony volt a vállalkozó, aki megszerezte a munkalehetőséget. Többnyire 1-2 hónapos munkára mentek. Hajnalba a kerülő vagy az ispán megbízottja ébresztette őket. Fizetésük többnyire valamennyi pénz, koszt-ellátás, szalonna. Sokszor volt árpadara leves, estére tészta. Korán kellett kelni fél 4-kor, dolgoztak nyolcig, akkor reggeli, többnyire szalonnasütés, további munka 12-ig, fadézsában hozták a levest, vagy később vastálakat hoztak. Majd délután tovább munka naplementéig. Áldozócsütörtökön kalácsot kaptak, pünkösdkor bélest.

Vasárnap korán felkeltek, megspórolt kenyerüket bevitték a városba és eladták, hogy belőle ajándékot vihessenek haza a családnak. Ilyenkor mostak, vasaltak, estére ha kedv volt hozzá énekeltek és szórakoztak: hajvára vára! Többnyire hodályba, istállóba aludtak, szalmán, mindenki vitte a maga ládáját. Napközben, amikor arra alkalmas idő volt friss kukoricát és gyenge répát sütöttek. Egy hónap múlva meglátogatták őket szüleik, többnyire az anyjuk a volt öröm, ha addigra sikerült valami hasznosat összelopni, összegyűjteni nekik.

            Hogy meddig tartott ez? Volt, akinél a házasságig, s volt, akinél még azon túl is. Volt eset rá, hogy családostól együtt jártak summásnak. Ezen idő alatt nagyrészt megkerült az egész évi búza s ha még ezenfelül más is, akkor az nagy szó volt.

            Voltak, akik szolgálónak álltak el, némelyek évekig. Ilyen helyeken azután a tehénfejéstől, a malacokig, a kenyérsütéstől a takarításig, az állatokkal való foglalkozástól a kévehányásig mindenféle munka járta.

            Ilyen sokféle formában mutatkoznak a mindennapi kenyér gondjai, az urasági, nagybirtokok bőségtől, a kisgazdák és nincstelenek földéhségéig és a betevő falatért való küzdelemig.

            Végül idejegyzem Kalas Béni mérnök által készített térképet, mely a határról alapos tájékoztatást ad.

Keleti határ: Montaj puszta, részei: Montaj zug, Montaji határdűlő, Nagy fenék, Nagy fenék tájéka, Csukás fenék, Salamonta ere, Széna árok, Széna árok tájéka, Észak-keleti határ: Fejéregyházi puszta. Ecsér hídja, Salamonta dűlő, Nagy Salamonta, Salamonta köz. Csincse vize.Közép út, Nagy út, Szilfák tájéka. Rétföldek. Mogyorós ér, Szomju hát, Szomolló, Locsogó, Szilák, Középvető. Tök föld. Kacsás fenék, Bársonyszög, Tökföld fenék, Meggyes fenék, Csallogó fenék, Csillag fenék, Ökör tó, Ökörtő farka. Telek, Telek eleje, Gulya állás.Közlegelő: Nyilas, Disznó szög, Ásott halom, Ásott halom dűlő, Licsogó. Nyugat és dél Keresztes határa. Régi kender földek, Tyukosdomb dűlö, Zsombik nagyrét, Tava, Darvas ér, Darvas fenék, Agyaggödrök, Homokgödrög, Bonifáció. Közlegelő: Bornyujárás, Vályog-gödrök, Kenderföldek, Szentistváni út, Csurgó dűlő, Csurgó folyás, Püspöki út, Usztató dűlő, Keresztesi út. Keresztesi útrajáró dűlő. Keleten közlegelő: Vályog gödrök, Szék alja dűlő. Felső vető: Gyilkos völgy, Gyilkos ér, Vályog gödrök. Észak Gele helység határa.

A falu területén máig ismert patakok, tavak:

Kakasér, Kanális, Csincse, Nádér, Malomárok, Zúgó, Balázs, Kishorgas, Nagyhorgas, Bömbölő, Agyagér, Kisrétalj,  Vargafenék, Gyilkosér, Pisilőér, Kisgyepi kút, Vízleeresztő árok, Borostagi kút, Csiziktanyai kút, Rózsatagos kút, Batuzér, Hosszúér, Dinnyésér, Kerektető, Csikójárási kút.

Hidak neve: Kőhíd, Nagyhíd, Tolcsvaihíd Kishíd, Lengyelhíd, Cigánypalló, Paphíd, Hadházihíd, Barnahíd, Csordahíd, Darvashíd, Gyilkoshíd, Telkihíd, Feketehíd, Agyagérhíd, Nagyecséri híd, Zsindelyes híd, Zúgóhíd, Csincsehíd, Balázshíd, Horgashíd, Kisecséri-híd.

Dűlőnevek: Székaljadűlő, Úsztató, Gyilkosvölgyi, Borjújárási, Gyepiföldi, Külső Darvas, Belső Darvas, Kiszely Nyilas, Nagy Nyilas, Nagyút, Szunyogcsárda, Nyilaskereszt, Kistelek, Okádék, Ökörtó, Csillagtó-Pocem, Nádlás, Rózsatag, Kardostag, Gotrész, Borostag, Csiziktag, Kisszomolló, Nagyszomolló, Kudásztag, Csurgó, Egyházdűlő, Ménes szállás, Tava, Kenderföld, Tyúkdomb, Locsogó, Dinnyéshát, Esztergó, Liceumos, Égés, Bodnár Balázsféleteg, Geleji hát, Mátyásféle tag, Csattogó, Bársonyszög.

 

3. Társadalmi élet

 

            Az életnek ez a területe is nagy változáson ment át. A társadalmi élet ma, szinte minden területen irányított, megszervezett, bizonyos mértékben gépiesült. A régi időkben ilyenféle társadalmi élet nem volt, nem is lehetett, hiszen az élet megszervezettsége hiányzott. Ezt a formát hiába is keresnénk. Úgy érzem, hogy tévedés lenne, azt ami volt, ehhez mérni, ami ma van. Mert ennek az életnek, a maga társadalmi, vagy közösségi élete meg volt, úgy ahogyan ez illett, ahhoz a korhoz és azokhoz az emberekhez. Így elsősorban a közösségi életet, annak feltalálható alkalmait, azokat a kis csatornákat kerestem, amikben ez akkor folydogált. Az embereket, akik itt is éltek, ezekben az időkben kizárólag az egyháznak szervezhették meg és alakíthattak ki számukra közös alkalmakat, társadalmi formákat. És emellett felfedezhetünk olyan spontán módokat is, amikben a nép maga, a maga természetes ösztönével és érzékelésével megtalálta a közösségi, együttes, társadalmi színezetű alkalmakat, ami nekik a szórakozást, a kikapcsolódást, vagy a tanulás közös alkalmait jelentette. Ebben az időszakban nem volt rádió, televízió, a falukban nem voltak alkalmas épületek, vagy szervek, még újság is nagyon elvétve fordult meg. A tájékozódásra, a hírek szellőztetésére, vagy más helyről gyorsan áttehető hatásokra aligha volt lehetőség, de szükséglet sem volt, mert a világméretű tájékozódás hiánya nem tette az életüket szegényebbé vagy gazdagabbá.

            A régebbi időkben, a falusi társadalmi életet, amiben a közösség vagy annak egy csoportja részt vett, vagy vehetett három lehetőség, jelentette: a színdarabok rendezése, a bálok és a különböző közösségi játékok. De már itt meg kell említenem, hogy régen zártabb volt a közösségi élet, ez a faluközösségre és a családra is igaz. A családokban nagy fegyelem, tekintély uralkodott, a szemlélet puritán volt és a család sokáig együtt maradt, sokszor egy egész életen át nemzedékek laktak együtt. És ez közösségi szemléletüket formálta.

            A társadalmi élet egyik régi formája volt itt is a bálok rendezése. A református egyháznak volt egy régi énekkara, ami egész nagy múlttal rendelkezett. Ez önmagában is nagy összetartó erő volt. Az énekkarosok egymással és családjaikkal is kapcsolatba voltak. A társadalmi élet egyik formája régebben ezen át valósult meg. Az énekkar különféle időszakokban, de főleg téren, vagy nemzeti ünnepeken bálokat rendezett. Ennek helye mindig a nagy iskola volt, ahol a zenét, a keresztesi Puzsama Pista szolgáltatta. Ezek valóságos társadalmi események, élményeket adó alkalmak voltak. A bálon volt beléptidíj, volt rendezői gárdája, pénztárnoka, cigánybírója. Kialakult formák között folytak ezek, s benne meglett emberek is résztvettek. A bálra a későbbiekben meghívókat is készítettek és azt zártkörű bálnak nevezték. Híres bálok voltak itt, ahová Mezőkeresztesről, Gelejről, mezőcsátról és Ábrányból is eljöttek. S az a régi falusi szemlélet, amiben volt egy bizonyos szigorúság is, lehetetlenné tette a garázdaságokat vagy verekedést. A lányok minden esetben szüleikkel, elsősorban édesanyjukkal mentek a bálba. Egy lány maga nem mehetett, ez illetlen volt, a ha olyan körülményei voltak, akkor cimborája, vagy barátnője anyja felügyelete alatt ment. A lányoknak báli ruhájú volt, többnyire fehér vagy krémszínű, kék vagy égszínkék, de gyakran színes. Ha tehetősebb volt kezén egyszerű gyűrű, s kezében papíros legyező.

A leggyakoribb táncok a csárdás, a francianégyes, ma boszton, gyorspolka, lengyelke volt. A tánc után a lányok édesanyjukhoz mentek, akik a fal körüli lócákon ültek. Elmaradhatatlanul megjelent a bálon Suta Rozi, aki hozta a citromot, narancsot, fügét, szentjánoskenyeret, szódavizet és akiknek kedvese volt vásárolt, vagy a szülők ajándékozták meg gyermekeiket. 12-kor éjfélkor rostok volt, ahol eleinte csak süteményt, de később húst, kolbászt kínáltak, megkínálva belőle másokat.

            Voltak teaestélyek is, amit szintén a kórus, vagy közösen az olvasókörrel rendezett. Téli időszakokban, és minden szilveszterkor. Itt is volt tánc, tea, sütemény, amit a tagok vittek. Ide többnyire meghívták az egyházi és világi vezetőket, az elöljáróságot, a hiteseket, ezeken, a tea estélyeken voltak műsoros programok is, ahol sokszor éppen maga az elöljáróság tagjai, vagy feleségeik szerepeltek, jegyzőné, orvosné, papné szavaltak vagy énekeltek.

            A társadalmi formák élésének kiváló, szép alkalma volt az énekkar. Ez is egyházi jellegű volt, jó harmincas taglétszámmal. Nevet és tekintélyt, stílust jelentett ide bejutni. Télen minden este próbák voltak és ezeken gyakori beszélgetések. Községi, emberi, egyéni ügyeket, választásokat itt beszéltek meg, sőt itt alakultak ki a későbbi döntések. Az énekkar egyházi és községi, vagy nemzeti jellegű alkalmakon énekelt, szerenádokat adott, különféle alkalmi darabokat tanult. Március 15-re vagy egyéb ünnepélyekre, iskolakezdés, szilveszter, s egyéb eseményekhez kötötten. Ritka temetés volt, ahol az énekkar nem énekelt.

Bevételeiből pedig okosan gazdálkodtak, ma is vannak épületek, létesítmények, amik ebből adódtak. Még közösen kaszálást is vállaltak valami jó célért, a kaláka-forma bizonyságaként. S mindezt nem kényszeredetten vagy parancsszóra, hanem örömest. Voltak bor-estek.

            A színdarabokat a tanítók készítették elő, bővel volt rá idő, többnyire két hónapon át folyt az előkészület. Vásároltak és csináltattak színpadot, színfalakat, egy itthoni segédjegyző édesapja festette be a színfalakat. A népszínművek gyakran napirenden voltak: A sárga csikó, A falu rossza, A bor, A talpra magyar stb.

            A régi idők falusi közösségi életének, itt ezen a helyen, volt még három kedves formája: a fonóka, a játszóház és a tüzellőbe járás. A társas életforma soha nem nélkülözheti a játékot. A legdöntőbb, sőt legmaradandóbb közösségformáló erő a játékban van. Ez korunkban is persze más formában tapasztalható. A legmaradandóbb, emberformáló, közösségi hatásokat a játék, sokszor a közös játék adja.

            A fonóka, a téli időszak közösségi alkalma. Ide asszonyok jártak. Több fonóka volt, egybe-egybe 8-10 asszony járt együvé. Minden nap reggel 9 körül kezdték, délután 3-ig. Váltakozva mentek egymáshoz, amit előre megbeszéltek. Vittek magukkal fonalat, guzsalyt, itt azután dolgoztak, beszélgettek, és szórakoztak. Az összetartást, a családi szeretetet, a másik életének megértését elősegítette ez. Nem haszontalanul voltak együtt. Volt ahol megvendégelték a fonókásokat. Volt rá eset, hogy annak a háznak vagy családnak férfi tagjai is bejöttek a fonókába és közeli férfi barátaikkal ők is találkoztak. Itt is sok mindent „összefontak”, ami az élethez szorosan tartozott.

            A játszóházak is a régi időszakok társadalmi formái. Ezekre vasárnap délután került sor. Itt fiúk és lányok együtt voltak és együtt játszottak. Három játszóház volt. 10-14 évesek, 14-20 évesek, 20-30 évesek. A játszóházak télen éltek. Úgy történt ez, hogy egy-egy szobát, házat kibéreltek erre a célra. Mindig özvegyasszonyok házát. Aki a játszóházba ment, annak 4 krajcárt kellett fizetni s ez mindig jól jött az özvegyasszonyoknak. A kisebbeknek Korpásné házában volt játszóházuk, a nagyobbak Molnár Jánosné /Kis Bertalan féle ház/ vagy Laki Julcsa néni háza. Itt többnyire közösségi játékok voltak, benne az érzelem, a szív húrjai is érintve voltak. Gyakran játszották itt a párválasztás játékot vagy a kútba-estemet. Az előzőben a fiúk közül egy volt a bíró, kezében korbáccsal, mindenkiválasztott magának egy párt, s a fiú ölébe kellett ülni, majd a bíró feltette a kérdést, hogy kinek nem tetszik a párja, az engedje el. S aki nem akarta elengedni, az vállalt érte vagy 5 vagy tíz vagy tizenöt korbácsütést. Annál értékesebb volt a választott pár, minél több korbácsütést vállalt érte a fiú. Volt harmonikájuk és időnként táncoltak is.

            Nyári időben a cigánygyepen vagy alkalmas tereken közösen játszottak, vagy danoltak. A fiúk tekéztek, színes bőrökből a suszterrel labdát csináltattak s azt egy lyukba tették. A hat résztvevő, mindegyik kezében saját botjával piszkálta a golyót s egy meghatározott jelre, ott kellett hagyni a lyukat és egy tágabb körben elkészített öt lyukba mindenkinek bele kellett tenni gyorsan a botját. Így egy fiú mindig kimaradt, mert csak öt lyuk volt. Közben együtt mondták: sürüljük a paprikást, egye meg a kis kondás. Aki nem tudta saját botját elhelyezni az lett a kiskondás.

            Vagy másik játékuk volt a kapózás, öt követ fel kellett szedni, egyenként, kettőnként és így tovább. Lányok játszották a nyisd meg leány kapudat, így énekelve:

 

Itthon vagy e kapus mester?

Itthon vagyok minek jöttél?

Eressz által a hidadon

Nem eresztelek a hidamon.

Mert a hidam agyagból van

A te lovad patkós….

 

            Nagyobb fiúk télen az istállóba gyűltek össze és itt játszottak, szórakoztak. Sokszor vak verebet játszottak. Elfújták a mécsest és marhaganéjjal, lótrágyával hajigálták egymást, mindenki elbújt, és akit eltaláltak az lett a vak veréb.

            A tüzelő az öregek alkalma volt. Voltak olyan ólak, ahol nem volt gerendázat, tetőzet. Szabad kémény és padlás nélküli tetőzet. Itt az ól közepén volt kiképezve egy mélyedés, ami vályoggal volt körülrakva, letapasztva. Volt egy vas piszkafa, a tűzhelyen szalmával tüzeltek, s körbe ültek, vagy a vályogon vagy vitték saját kisszéküket. A régi magyar élet atavizmusa ez. Mindent megtárgyaltak itt, reggeli harangszóig is beszélgettek. Csak öregek jártak a tüzellőbe, italt nem fogyasztottak.

            Úgy érzem, hogy mindezek a formációk, a maguk egyszerűségében is hozzájárultak az egyének kiformálódásához, sőt a közösségi szellem kialakításához. A legtöbben boldogan emlékeznek ezekre, az időkre.

 

4. A közművelődés

 

            A mezőnagymihályi református egyház iskolai emlékei között van egy könyv, melyben van egy nagy rajzolt fa, aljától-tetejéig tele levelekkel és minden levélen egy név. Alá van írva a következő szöveg: A Nagy-Mihályi Reformáta Oskolában Tanított Rectorok Neveit Előadó Fa. Ez tehát a tanítók fája: rajta 47 név. Alig valamivel kevesebb, mint az összes itt élt és tanított rektorok teljes száma, ami 53. Az első név bizonyos Hatházi. Koráról nincs adat. De a sorban tizedik rektor nevénél, akit Dobi Jánosnak hívtak, már pontos évszám van:1727. Íme, ha egyszerűen következtetünk, akkor bizonyos, hogy Hatházi rektor a 17. század közepén, vagy annak végén élt. 1650 és 1690 között.

            A falusi közművelődés eszközei a legrégibb időktől az iskolák voltak. Legtöbbször csak az alacsony fokú, tehát elemi jellegű iskolák. Falunkban is ilyen iskolák voltak.

            A tanítás egyik fontos meghatározója volt, hogy mindenkor, hosszú időszakon át csak egy tanítója, vagy egy rektora volt az iskolánknak. A tanítás délelőtt és délután egyaránt folyt. Az első osztályosokat sokszor a nagyobb osztályosok tanították. Már a 18. század végéről is vannak adataink a beiratkozás mértékéről, a tanulók névsoráról. Bizony sokszor 80-120 gyerekkel foglalkozott egy tanító.

            Mivel az iskolák fenntartói az egyházak voltak, a tanítók fizetésüket az egyházaktól kapták, akik felügyelő szerveik is voltak. A tanítói fizetések két forrásból tevődtek, először minden tanító földjavadalommal rendelkezett, ami arra kényszeríttette, hogy gazdálkodjon, vagy földjét másnak kiadja. Némi készpénzfizetéssel, a legrégibb időkben pedig kiszabottan minden tanuló után különféle természetbenieket kellett fizetni, pl. csirkét vagy csirkéket, vagy búzát, vagy bort vagy, más egyebet. A tanítók lakást kaptak és ehhez megfelelő ellátást is. A 16. századtól kezdve a huszadik század közepéig itt 53 tanító működött. Közöttük többen fél évszázadig is.

            A gyerekek a legrégibb időben, ahová vissza lehet tekinteni, nagyon egyszerű öltözékben jártak iskolába és egyszerű volt felszerelésük is. Szülők készítette vászontarisznyájuk volt, amiben iskolai felszereléseiket hordták. Hosszú ideig minden alkalmatosság nélkül, közvetlen átvételből, mintegy hallásból tanultak. Majd palatáblát használtak, később irkát és fokozatosan könyveket. Főtantárgyak voltak az ABC és a szorzótábla. A minimális írás, olvasás, számolás. De tanultak ezen kívül nyelvtant, számtant, földrajzot, természetrajzot, olvasást, egyháztörténetet, hittant, magyar nemzet- történetét és valamiféle alkotmánytant is. A tanítási anyagban igen jelentős helyet foglalt el az arany-ábécé, amit már az első osztályban megtanítottak, és ami végigkísérte a tanulókat. Minden óra vagy tanítási nap elején, egy felsős felügyelete mellett hangosan citáltak. Ez versbe foglalt erkölcstan, mely a viselkedés, a közösségi élet szabályait, a magatartást, az engedelmességet, a szülők és felsőségek iránti tiszteletet plántálta. Jellemző, hogy ez olyan mélyen megragadt, hogy egészen idős emberek ma is tudják.

            A tanítás minden tekintetben párhuzamosan haladt az egyházi élettel és annak célkitűzéseit segítette elő. A tanítási anyagban fontos helyet foglalt el az énektanítás is.

            Az iskolák berendezése is nagyon egyszerű volt. Úgy az ülőhelyek benne, minden annak egész felszerelése. Az osztályban volt egy nagy dézsa, benne egy vaskanál, ami a vízszükségletet biztosította. Az iskolákban nagy fegyelem volt, tanítói tekintély és szigor, nádpálca. A légyzúgást meg lehetett hallani, moccanni aligha mert valaki. Különös figyelmet fordítottak a tananyagon túl a viselkedésre, a magatartásra, a köszönésre, az utcai viselkedésre, az öregek iránti tiszteletadásra. Az úton felvigyázók voltak, akik másnapjelentést tettek.

            Év végén, többnyire mindig vasárnapokon vizsga volt. Délelőtt a konfirmáció a nagyoknak és délután az iskolai záróvizsga. Volt jutalmazás is. A többség csak négy évet járt iskolába, némelyek öt osztályt vagy hatot végeztek. De ebben másféle elvek érvényesültek.

            Egy-egy tanító jelleme, keménysége, sőt még használt betűjelei is sokszor egy egész nemzedék életét határozták meg. A személyes ráhatásnak határozott nyomai vannak. A faluból már 1944-ig is többen közép és felső iskolában tovább tanultak. Némelyek értelmiségiek lettek, elsősorban tanítók és papok, vagy hivatalnokok. Néhány tanító itt is halt meg és a faluban van eltemetve.

            Bizonyosan hangoztatom, hogy a tanítók sokszor eléggé meg nem becsült munkája, fáradozása vagy áldozata hozzájárult a falu arcának kiformálásához. Sokan tőlük tanultak meg önállóan gondolkodni, az életet nagyobb távlatokban is tekintve, vagy a tudomány mélységeibe belekóstolni.

            A közművelődés egyik nagy eszköze az iskolák szervezett munkája mellett a könyv. A szellemi életre való törekvés nélkülözhetetlen jele az olvasás vagy az olvasni szeretés. A faluban sok emberről lehet elmondani, hogy olvasott ember. Régebben megpróbáltam összegyűjteni, azokat az egyházi kiadványokat, amiket itt a faluban ismertek. Örömmel láttam, hogy a betű utáni vágy élt és él az emberek között. A református egyház kezdeményezésére és tanítók sorozatos fáradozására /Tokaji-Balogh/ létrejött az olvasókör, a könyvtár. Ez bizonysága az előbb leírtaknak. Hosszabb ideig egy volt az Énekkar és az Olvasókör, de később a kettő, helyesen szétvált és önálló olvasókör lett. Az olvasókörnek volt tisztikara, volt könyvtárosa, és felügyelője. A téli napokban minden este nyitva volt az olvasókör, ahol olvasni és beszélgetni, vagy könyvet kérni vagy beadni lehetett. Természetesen szűk keretek között működött ez, megszabták az országos lehetőségek és a helyi pénzviszonyok. Az bizonyos, hogy miskolci antikváriustól vették meg a Jókai sorozatot, búzaértékben. Ez a sorozat lett a kiindulási alap. Ezt azután követték a Mikszáth könyvek, a Komáromi János könyvek, Molnár Ferenc könyvei, Utazásokról és felfedezésekről szóló könyvek, Dosztojevszkij sorozata, Zilahy Lajos, Gulácsi Irén, sőt Móricz Zsigmond könyvei. Ezek a szépen bekötött könyvek, a kiadási naplók bizonyítják, hogy milyen sokan forgatták ezeket, a könyveket, sokszor faggyú vagy mécslángnál vagy, petróleumlámpánál. De fényük a szívekben és az agyakban megsokszorozódott.

            A könyvtárba be kellett iratkozni, s ehhez megszabott díjat kellett fizetni, voltak pártoló tagok is, akiknek adományai növelték a vásárlási alapot. Ismereteim szerint felolvasásokat nem tartottak és előadókat nem hívtak meg, mert ezek a későbbi idők szokásai lettek.

 

5. Politikai élet

 

            Ennek nyomait nehéz felfedezni a falu életében. Az első világháborút megelőző időkben a politikát az „urak” csinálták. Egyházi és világi főurak, tehát egyes személyek, fölbirtokosok és grófok vagy hercegek. S ebből maga a nép, akinek csinálták volna a politikát kimaradt, vagy alig tudott róla. Innen a Fáy uraság járt a diétára 1859 előtt. Ezek a pozsonyi diétán azt szerették volna elérni, hogy füstpénzt ne kelljen fizetni. Sajnos nincsenek adatok arról, hogy a szabadságharcban hogy vett részt a falu, vagy egyesek, azt sem tudjuk, hogy az első világháborút megelőző megmozdulásokban volt e valami szerepe.

            De az 1919-es eseményekről már többet tudunk. Már a háború előtt voltak a faluban is, elsősorban a szegénység és a nincstelenek között, akik érdeklődni kezdtek a politikai és nemzetközi, agrár, vagy szocialista jellegű kérdések iránt. A szociáldemokrata pártnak volt egy kisebb sejtje, vezetői Cselényi Sándor, Vígh József, tagjai Barczi József, Keresztúri Gábor és mások, Nagyecsérben pedig Szekeres Sándor. Talán 20-an voltak ebben a sejtben, akik időnként kapott utasításokat, körleveleket felolvasták és megbeszélték.

 

            Az 1919-es forradalom győzelme után a községben is megalakult a direktórium. Tagjai: Tóth Miklós, Szilágyi János, Bagoly András, id. Laki Károly, id. Miklósi József, Pap András, Hímer József, id. Barczi Mihály, Molnár János, Szabó Lajos voltak. A direktórium megalakulása után a községi közigazgatásban, az állami és politikai szervekben is, ha kezdetleges formában, de újjászerveződtek a dolgok.

Ezzel az új irányzattal szemben az 1919-es év közepén volt egy ellenakció, amely elsősorban arra irányult, hogy az akkori községi jegyző azonnal hagyja el a munkahelyét. Ez akkor nem járt eredménnyel, de az események alakulása következtében Ipi Gyula akkori jegyzőt, puskával tarkón lőtték, aki később meghalt. Ennek az ügynek 1944 után folytatása lett és a merénylő, aki annak idején elmenekült 11 esztendőt kapott. Az akkori akció vezetőit is elvitték Egerbe, de a hadi helyzet gyors változása miatt, ugyanis a csehek akkor már Egerben voltak, hazaengedték őket. 1919 júliusában a románok egységei megérkeztek a községbe, s a direktórium tagjai közül hármat: Tóth Miklóst, Szilágyi Jánost és Szabó Lajost a községházára vitték. Majd a megszálló román katonák utasítására hármukat el akarták szállítani. Szabó Lajost valaki kimentette és itthon maradt, a másik kettőt elvitték.

Tóth Miklós Nyíregyházán betegségben meghalt, Szilágyi Jánost pedig kivitték Romániába. Itt egy évig maradt sokadmagával. Egy év múlva másokkal együtt megszökött és visszatért a faluba. Élete hátralévő idejét itt, mint cipész töltötte el. Hímer Józsefnek sikerült elmenekülni a direktóriumi tagok közül, egy ideig a környező nádasokban, kukoricásokban bujdosott, a helyzet csendesedése után hazatért.

Paróczai Andrásnét, id. Laki Károlyt, Bagoly Andrást, Pap Andrást, id. Miklósi Józsefet, Tóth Zsigmondot Mezőcsátra vitték, ahol többféle verzió szerint vagy megbotozták, vagy egymással megverették őket. 1919 után, tehát a két világháború között valamiféle munkásmozgalmi tevékenységről nem tudok. Ami volt, az nagyon csendesen, leplezetten lehetett.

De egyébként is a két világháború közötti időben is szervezett, pártszerű politikai élet a faluban nem volt, nemcsak az előbb említett pártok, de egyéb párt tekintetében sem. A politikai élet hullámait időnként az esedékes követi, vagy képviselőválasztási események mozgatták meg egy kissé és egy rövid időre. A következő választásokon két párt indulhatott legálisan. A kormánypárt és a kisgazdapárt. Ha máshol volt még több párt indulására lehetőség, itt csak ez a két párt volt érdekelt. A választások itt mindig zajosak voltak. A karhatalom, elsősorban a csendőrség többször vagy gyakran beavatkozott a választásokba. És a Kisgazdapárt próbálkozásait akadályozta. A választások idején a községházáról programbeszédek, beszámolók hangzottak el. S bár a falu lakosságának a zöme ellenzéki beállítottságú volt, mivel a kisgazdapárt céljait támogatta, de sikerre itt sohasem jutott. A kormánypárt jelöltjei voltak itt Kun András, Bottlik István és mások, a Kisgazdapárté Tildy Zoltán, Eckhardt Tibor, Hegymegi Kiss Pál, Farkas Olivér, Pap Szabó Károly, Sturman György és mások. Ezek közül többen, személyesen is jártak a faluban, a politikai agitációk idején. Voltak választások, amikor a kisgazdapárti jelölteket bezárták, a szavazókat akadályozták, vagy megkardlapozták.

A két világháború idejéről, közötti időről idejegyeztek két kortesverset, ami itt készült. Hiszen a községnek mindig voltak ügyes, versfaragó, gúnydalokat rögtönözni tudó emberei.

 

Hunyady gróf rókaszűrbe, Okos feje báránybűrbe.

Népnyúzó ügyvéd Ulain, Jár a ravaszság utain.

Beszél sok handabanda, lyukat beszél a hasadba.

 

Eckhardt Tibor vett egy pörge kalapot

Locsolni a Gömbösékhez ballagott

Rózsavíz volt a kezébe,

Hatalomvágy a szívébe

Édes Gyulám fogjál kezet

Nyisd ki végre a szemedet.

Mungóidat küldd gyorsan a pokolba.

De a Gömbös hamiskásan mosolyog

Ugye Tibi a hatalom jó dolog

Várj pajtás még vagy 10 évet

Igen vegyes még a néped.

Mindvalahány annyiféle grófok, papok keveréke

Ez lenne a Missisipi hatalom.

 

A közégben minden alkalommal kormánypárti képviselő lett. A képviselőségnek komoly következménye alig volt, s a falu életében ritkán hozott hasznot.

 

6. A háború utolsó éve

 

            A község a 30-as, 40-es években úgy élt, mint egy hasonló magyar falu. A társadalom szerkezetében nem történt változás, bár az egyének élete, munkalehetősége valamelyest javult. 1934-ben a lakosság létszáma 2066 volt. 1941-ben a falu lakosságából a mezőgazdaságban dolgozott 1737, az iparban 185, kereskedelemben 17, egyéb 46. Lakás 500-66 között volt. Vagy ha az állatállományt tekintjük: szarvasmarha 1248, sertés 1804, ló 489, ló 1775. Sajnos a falu természetes fejlődését akadályozta az egykére való hajlandóság, ami az utóbbi években határozottan módosult.

            Az évek óta dúló kemény és értelmetlen háború innen szedte áldozatait. De az 1944-es év, sok esőzés mellett gazdag és bő termést hozott. A község földrajzi helyzete, fekvése miatt jelentősebb katonai egység nem tartózkodott itt. De már az 1944 év folyamán, főleg április után kisebb német és magyar katonai erőt telepítettek ide. A németeknek négy légvédelmi ütegük volt, amit az ún. Sztárai-kert területén állítottak fel.

Innen és a majorból gyakran lőtték a Nagyecsér, Mezőcsát vonalában elhelyezkedő orosz katonai erőket. 1944 november 8-án erősödött a falu körüli harcok moraja, majd délután egy repülőgép bombázta a német légvédelmi ágyúkat. Ezen a napon érte találat a református templom tornyát és több lakóházat is.

A községben állomásozó német és magyar katonáknak volt egy lőszer és felszerelési raktára, Gulyás Bálintné házában. Állítólag 10 mázsa robbanóanyagot, szögesdrótokat, tekercseket, csákányok és egyéb felszerelések voltak itt tárolva. November 9-én hajnali 4 óra után, az éjszaka érkezett parancsra, a még itt lévő két-három katona felrobbantotta. A robbanás, illetve az istálló helyén maradt egy 8 méter széles, 6 méter mély tölcsérszerű gödör, a környező házakban kisebb károk, ablaküveg, kémények, tetőzetkárok keletkeztek. Emberhalál nem történt. Így nov. 9-ének reggelén a községben német vagy magyar katonaság nem volt. Az előző napokban a magyar katonai parancsnokság falragaszokon kiürítési parancsot közölt. Mezőnagymihály község lakosainak a heves megyei Bodony községet jelölték ki új lakóhelynek. A lakosság, kivéve két családot, a kiürítési parancsnak nem engedelmeskedett, lelkipásztoruk és mások tanácsára nem hagyták el otthonukat. Az idő őket igazolta.

A község harctér nem lett, sem közvetlenül a község határában, sem benn a faluban háborús cselekmények nem voltak. Az előző napokban Szomolló és Külső Darvas felől egy jó napig többször lőtték a falut, s ekkor történtek a már előbb említett találatok, a református templomban tüzérségi megfigyelőhelyet sejtettek, de ezt a megfigyelést a másik templomból végezték.

            A község lakosai elsősorban egyénileg, helyileg, az udvar vagy a kert egy alkalmas pontján készített védelmi bunkerekben húzódott meg, vagy nagyobb épületek, házak pincéiben, amit biztonságosabbnak véltek és ahol többen együtt lehettek. A belövéseknek, az átmeneti tüzérségi tűznek, azonban halálos áldozata nem lett.

            A falu lakosságának élete ezekben, a hetekben és napokban is úgy folyt, gördült tovább, mint addig. Akinek hozzátartozói voltak a családban miattuk rettegtek és reménykedtek, a többiek pedig dolgoztak, az állatokat etetni kellett, a terményt betakarítani, az őszi szántást végezni. Elömlött, elhatalmasodott mindenkin a pillanatnyi helyzet feszültsége, s az a gondolat, hogy minél előbb és minél kevesebb kárral túljutni a háborún, vagyis hadd folyjék át a falu határán a front és majd csak lesz valahogy. Az élet és a jövő sokszor nagyon reálisan leszűkül a létre, az életben maradás vágyára.

            November 9-én reggel fél 6-kor, déli irányból érkeztek meg az első szovjet katonák. Először csatárláncba fejlődött gyalogosok, majd szekeresek, lovak, ágyúk. A lakosság házaiba húzódott, ünnepélyes fogadás nem volt, a bevonuló sereg hamarosan szétfolyt a faluban, magánházaknál, parókián, községházán, iskolákban helyezkedett el. Rövid, néhány napos pihenő után, ezek az első csapategységek továbbmentek Mezőkeresztes irányába, de 1-2 hónapon át rendszeresebben, később ritkábban tartózkodtak még a faluban. Pihenőhely, tisztálkodási hely lett a község az átvonuló katonaságnak. Mosodát, cipészműhelyt és egyéb javító részlegeket rendeztek be hamarosan. Kisebb méretű kórház is volt a községházán, ahová a környékről megsebesült katonákat és egyéb betegségben lévőket hoztak ide. Sajnos nem sikerült megtudnom, hogy milyen hadtest vagy csoport egységei érkeztek ide, sem azt, hogy név szerint ki volt itt a legmagasabb tisztségű katonai vezető.  

A szovjet csapatoknak itt történt elhelyezkedése után, a környéken, vagy már messzebb vívott harcokban elesett, vagy megsebesült és itt meghalt néhány katonáját, átmenetileg a református templom udvarán temették el. Ezeket, a halottakat a nyár elején /következő év/ kihantolták és Mezőcsátra szállították, ahol közös sírba ünnepélyesen elhelyezték. Átmenetileg magyar hadifoglyokat is őriztek itt, akiket azután tovább vitték. Egy német és egy erdélyi magyar katona van helyben eltemetve.

            A község ilyen módon történt felszabadulása után, fokozatosan kialakult egy átmeneti közösségi és közigazgatási rend. A volt községi elöljáróság egy ideig helyén maradt, élén Prókátor Dezső községi jegyzővel, Sinka Miklós bíróval, ezenkívül Boros István, Boros András, Dicz János, Marton András, Gulyás János, Dósa Gyula, Hímer Lajos hitesekkel.

 

Az élni akarás, a szívósság jeleként hamarosan megkezdődött a cukorrépából készített malasz, s mivel a malmok nem dolgoztak, a volt olajütőn kezdetlegesen őrölt búzából készített kenyerek korszaka. De élet volt és reménység.

            A községnek a háború ismert törvényszerűségei szerint, erejéhez mérten részt kellett venni a még harcoló hadsereg élelmezésében és gondjaiban. Ezzel együtt az új követelményekhez a közösségi életforma megszervezésében. Az új helyzet egyre inkább új formákat hozott, akkor még kezdetlegesen, ezért hamarosan előkerültek, az első világháború idején, az orosz hadifogoly-táborokat megjárt és ott az orosz nyelvet elsajátító falusi emberek, így Monoki Bertalan, Farkas Márton és mások, akik a két nép között az első közvetlen kapcsolatokat megteremtették tolmácsolásuk által.

 

            Így falunk 1944  november 9-én nemcsak több évig tartó, értelmetlen és szégyenteljes háború nyomorúságain és borzalmain jutott túl, hanem ekkor lezárt egy hosszú korszakot, annak szokásaival, tradícióival, társadalmi és gazdasági rendjével együtt és egyben kinyitotta kapuját egy kezdődő új korszak előtt, hogy hamarosan újabb békés- előjelű események résztvevője és munkása legyen.

 

Mezőnagymihály, 1975 júlus hó.

Csorba László

lelkipásztor

Mezőnagymihály község

és a mezőnagymihályi református egyház 1953. évig terjedő története.

 

Dr. Borovszky Samu: „Borsod vármegye története /I. kötet/”

és a mezőnagymihályi református egyház anyakönyvei,

jegyzőkönyvei, valamint meglevő okmányai alapján összeállította

 

Szabó József

nyugalmazott ref. Lelkipásztor.

1959.

 

Amikor Mezőnagymihály községnek, s a mezőnagymihályi egyháznak történetét írom, nem saját kutatásnak, eddig nem ismert, általam feltárt adatoknak eredményét vetem papírra, csupán a már meglevő, nyilvánossá lett történelmi munkából szedegetem ki azokat az

adatokat, amelyek e falura vonatkoznak. Prédikátor elődeim feljegyzéseit állítom össze, amelyek a mezőnagymihályi református egyház eseményeit tüntetik fel.

            Az érdem a történettudósé, és a feljegyző Prédikátoroké! Én csak összefűzöm az imitt-amott található adatokat, hogy a folyamatosság meglegyen.

            Sajnos, Borovszky történettudós csak első kötetét készíthette el Borsod vármegye történetének. Meghalt mielőtt a tervezett munkát befejezhette volna. Így csak az 1712. évig terjedő idő adatait használhattam fel a politikai községre vonatkozólag. Szerencse, hogy a református egyházra tartozó anyakönyvi bejegyzések, jegyzőkönyvek, okmányok 1730. évtől kezdődnek, s így az időrendi folyamatosság a kettő között megvan.

            És még egyet kell megemlítenem: Csak adatokat felsoroló krónikás vagyok a múltra nézve is. Mennyivel inkább kell annak lennem azokra az időkre nézve, melyekben már én vagyok a lelkipásztor-hiszen senk, sem lehet a maga idejének elfogulatlan, tárgyilagos elbírálója. Ez a jövő kötelessége, és munkája!

 

            A honfoglalás után azon a darab földön, mely Borsod vármegye nevet visel, három nemzetség osztozott: a Miskóc, a Bél nemzetség, és az Őrösur nemzetség. A Miskóc nemzetség, az itt talált s meghódolt szláv nép közé tartozó őslakó, mely a meghódolás után magyarrá lett. Nevét a megye székvárosa, Miskolc máig megtartotta. A Bél nemzetség, a magyarokkal együtt jövő, s szintén magyarrá vált kun nép közé tartozott, s nevét a megyének két helysége- Bélapátfalva, Mónosbél -ma is őrzi. Az Örös nemzetség, Béla király névtelen jegyzője szerint is, a honfoglalók közé tartozó kun vezérek egyikének, Ócsádnak leszármazói. Ócsádnak fia volt Örösur. Hogy a legelőkelőbbek közé tartozott, mutatja a nevéhez elválaszthatatlanul hozzáfűzött úr szó. A Sajó mellett foglalt földet magának, Kácson várat építtetett. Nevét Sajóörös hirdeti ma is. Ennek a nemzetségnek birtokai voltak: Kács, Daróc, Leányfalva, Váralja, Geszt, Oszlár, Dorogma, Bikk, Sály, Nagymihály, Fejéregyháza. Az Örösur nemzetség egyik ága a Daróczi Tibót család, mely a tatárjárás idejében tűnik fel. Ez a család Hunyadi János kormányzótól 1447-ben régi családi birtokaiba beerősítő levelet kér. A birtok a következő falvakban van: Sály egészen, Nagymihály, Bikk, Oszlár, Leányfalva, Geszt másik fele volt birtokuk és Kismihály egészen. Tehát volt Kismihály is! Hogy a mai Mezőnagymihályhoz tartozik ismeretlen fundamentuma, az bizonyos hiszen a Mezőnagymihály, Szentisván, Valk, Dorogma, Ároktő, Mezőcsát, Gelej faluk által bezárt, csaknem kör alakú pusztán, hajdan még négy falu állott: Fehéregyháza, Pély, Montaj, Kismihály. A fejéregyházi puszta, pélyi puszta s montajtanya őrzik ma is nevüket, csak Kismihály tűnt el nyomtalanul. E faluk, a török dúlás s a kuruc háborúkban semmisültek meg.

            1541. évben Buda török kézre kerül. A budai basa többször felszólítja Miskolc városát adófizetésre. Miskolc reá sem hederít. A basa két évig türelemmel vár. 1544-ben aztán 8000 harcossal büntetésre indul. Kirabolja, felégeti nemcsak Miskolcot, de vele együtt 45 falut- közöttük Nagymihályt! Ki sem heveri a falu ezt a pusztulást, s tíz év múlva- 1554-ben – újra felkeresi a veszedelem. Fülek várát elfoglalja a török, s a basa felszólítja a borsod megyei falukat-adófizetésre! Mit csináljanak? Hiszen már 10 év óta fizetik az adót a budai basának. Az egyet is alig bírják, s most a másik is követeli! Vonakodnak, húzódoznak a faluk. A füleki basa nem sokat teketóriázik, rajtuk üt, kirabol, feléget 51 falut- közöttük Nagymihályt is, most már másodszor!

             A törökkel folytatott harcokban sok jó magyar vitéz esett el, vagy jutott török fogságba. A rabságból való kiszabadulás, váltságdíj befizetése útján történhetett meg. 1582 évben Nagymihály földesura / Daróczi Tibót Zsigmond / Nagymihály, Pély falukban, s a fejéregyháza pusztán levő birtokrészét zálogosítja el 600 forintért, hogy magát a rabságból kiválthassa. Nagy összeg ez, hiszen azonos időben a főszolgabíró egész esztendei fizetése 12 frt. volt! Különösebben az érdekel e feljegyzésben, hogy Pély falu még megvan, de Fejéregyháza már csak, mint - puszta - szerepel.

            És jön az 1596-ik esztendő, fekete szemfedőjével egész Délborsodra egyformán! Ez év október 26-án zajlott le, az a történelmileg is oly nagy fontosságú mezőkeresztesi csata, melyben először a magyar királyi és erdélyi fejedelmi egyesült keresztyén sereg győz a török felett, hogy aztán a zsákmányolásban elmerült keresztyén seregre, a magát hirtelen összeszedő török visszaforduljon, s a győzelmet magához ragadva, felette végleges diadalt arasson!

            Délborsod teljesen elpusztult! 38 falut tesz földdel egyenlővé a győztes török. A Mezőkeresztessel szomszédos Nagymihály első kézből kapja a pusztítást: Pély, Montaj véglegesen eltűnnek. Halotti csend lett az ónodi járásban – beszűntették 1616-ig!

            Nagymihály nevével csak 20-25 év múlva találkozunk, valószínű ez idő alatt nem lakta senki sem. 1620 táján ez van írva róla: „Nagy-Mihályt mi egynehányan kik lakjuk, szállottuk meg az felséges Bethlen Gábriel erdélyi fejedelem első kijövetelekor…..”

            A nikolsburgi békekötés után kicsit csendesebb napok következtek. Borsod vm. Bethlen tulajdona lett, s a törökkel szövetségben állott. Az elpusztult faluk kezdtek épülni, népesedni. Nevezetes, hogy Bethlen Gábor fejedelem öccsének Istvánnak – a későbbi erdélyi kormányzónak – adományozza Csáth, Nagy-Mihály és Tarján falukat.

            A török ereje gyengül, noha rabolni, pusztítani még mindig jól tud. Segítségére jön, hogy a régi ütem megmaradjon, a német zsoldos katonaság. Jön a vallásüldözés. A magyar bujdosó lesz a maga hazájában. Amit meghagyott a török, elveszi a német, ez még a hitet is el akarja venni……. Természetes ezek után, hogy az elnéptelenedés, a faluk lakatlansága újra, sőt fokozott mértékben bekövetkezik.

            Az 1685. évről van egy hivatalos feljegyzés Borsod megyére vonatkozólag, mely feltünteti, az egyes községekben üresen álló és lakott házakat. E szerint Keresztesen üresen áll 74 ház, laknak 6 házban, Nagy-Mihályon üres 22 ház, laknak 8 házban. Végeredmény gyanánt – Miskolcot nem számítva – a megyében üresen áll 780 ház, lakója van 489 háznak. Tehát a megyében levő házaknak jóval több, mint fele – lakatlan! Egy 1688-ból származó adókimutatás pedig, Borsod megyében 28 falut, mint teljesen lakatlant tüntet fel. Mindezekre a koronát aztán feltesz 1706. szeptember 22-én Rabutin császári labanc generális, ki Miskolcot – a megye székvárosát – kirabolja s a két templom, és az iskola kivételével – teljesen porrá égeti!

            Nagy isteni kegyelem kellett ahhoz, hogy még ezek után is maradt magyar e hazában, s újra kedvet nyert – esetről-esetre – falvinak, városainak felépítésére.

            Az adatokkal szolgáló forrásmű végéhez jutottam. Így bevégzem Mezőnagymihály község történeti anyagainak felsorolását, s a következőkben a mezőnagymihályi református egyháztörténeti adatait sorolom fel.

            Az 1530-as években Borsod vármegye két olygarcha család – Perényi és Bebek – kezére jut. Mindkettő erős támogatója a reformációnak. Birtokaikon kizárólag protestáns lelkipásztorokat alkalmaznak, s ezek a városok, illetve falvak, az első útjelzői az új hitnek. A vármegye kisebb földesurai – nagyon kevés kivétellel – gyors egymásutánban fogadják magukba a reformáció áldását, s természetes, hogy a birtokaikhoz tartozó falvakban ők is , az új hitet valló lelkipásztorokat alkalmazzák. Így Borsod vármegye 1-2 évtized alatt protestáns vármegyévé lett. 1566-ban pedig a vármegye összes protestáns lelkipásztorai, Kálvin János útmutatásának követői – Reformátusok – lesznek.

            Nagy Mihály reformációjának bizonyos idejét nem ismerem. Földesuráról a történelem ezt jegyzi fel: „A Daróczi Tibót család a legtekintélyesebb miskolczi református családok közé tartozott”. Talán nem tévedek, ha ezen adat alapján, s a szomszédos községek ismert adatai folytán, az 1570-es évek végén azt megtörténtnek veszem!

            Borovszky történetíró, a legelső, és 1333-1335 évekről szóló Borsod megyei plebániák felsorolásában, Mezőnagymihályról nem tesz említést. Ugyancsak nem említi reformációjának idejét Talán kisebb létszámú község, illetve egyház volta miatt, noha – különösen a reformációt átvevő községek között – számos hasonló népességű, sőt jelentéktelenebb helyeket felsorol.

            Adatok hiányában, én is csak 1658 év körüli idővel kezdhetem meg, Nagy-Mihály református egyház történetét.

            Ma is megvan az a legelső „Anyakönyv” melynek 11-ik levelén pontos egymásutánban fel vannak sorolva „Nomina Pastorum Ecclesiae Reftae Nagymichalyiensis!”

/ Külön függelékben ismertetem. /

            Az első ismert nevű református lelkipásztor: „Mathias Turoczi Ao incegnito circa 1658.” Az „oskolamester”-ek nevei szintén meg örökítve. Első ismert nevű „Rector”            N. Hatházi. És így tovább, a mai napig. E sorok írója a 21. legutóbb, az egyházközség által választott kántortanító, a 62. ismert nevű lelkipásztora illetve kántortanítója a mezőnagymihályi református egyházközségnek.

            A 2. ismert nevű predikátor Szomódi János / Johannes Szomodi /. Neve után ez van írva: „docuit Ecclasiam Annis circiter 25-viginti qiunque hujus tempore propter incursiones Hostium erat desolata „et ita olvashatatlan  per aliquod Annos”Eccla.”

            Nagyon megfelelő volna ez, a mezőkeresztesi vesztes ütközet / 1596 / s utána 1619-ig terjedő időre. Azonban 1-ső számmal ott áll Mathias Turóczi 1658! Így legvalószínűbb, szolgálatát az 1685. év megelőző, és következő tizedeire helyezni, arra az időre, mikor több volt a megye területén a lakatlan, mint a lakott ház. Sajnos adat hiánya miatt még ez után is sok, sok ismeretlen idő áll előttem. Pedig voltak feljegyzések; egy-két papírdarabka, rajta egy-két latin szó, melyből következtetni lehet, bizonyítja e feltevést. Elsodorta e feljegyzéseket az akkori idők forgószele, hiszen erre az időszakra esik hazának, hitnek legszomorúbb korszaka:                        

I. Lipót a király, s Kollonits a primás! A történetíró is ezt a címet adja e korszaknak: „Pusztulás.”

            Az anyakönyvek vezetése az 1730. kezdő évvel lett törvény által elrendelve, s a nagymihályi ref. Anyakönyvek is 1730 évvel kezdődnek. Sárkány István a prédikátor ebben az időben. Kiváló egyén! Mint – oskolamester – megelőzőleg pár évet töltött Nagy- Mihályon, Rectorián. Nagyon megszerette a gyülekezet. 1730-ban prédikátora olvashatatlan hozta el Sárospatakról. Egyházkormányzásban, szigorú fegyelmezésben, pontosságban, talán a legkiválóbb mezőnagymihályi lelkipásztor! Előde is hírneves egyén: „ Andreas Füleki – antea Professor in collegis sárospatakiensi celeberrimus et doctissimus”. Kár, hogy ez utóbbi idejéről írott emlék nem maradt. Kevés ideig -7 évig szolgált itt. 1723-1730.

            Templomról az 1763. évben találok először említést. A bejegyzés szerint is „Régi templom”, melyet a jelzett évben, az egyház költségén „Felkerítenek”, 1772-ben pedig kívűl-belől levakolták és besindelyeztek. A megelőző zivataros korszakok miatt nem valószínű, de mégis nem lehetetlen, hogy ez a „Régi templom” eredetileg katolikus templom volt, s a reformáció elfogadásával lett híveivel együtt előbb evangelikus, majd református templom. Predikátor ez utóbbi időkben: Stephanus Bacsó. 1773-ban királynői engedéllyel épít a gyülekezet kőfundamentumon fatornyot. /Az okirat megvan/ Predikátor Michael Tunyogi, kurátor Ns. Kis György uram. 1783 január 25.én leég a parokia! Helyette újat építenek-kőből.

/Ez állt 1914-ig/. Nagyon meglehet, hogy az épülettel együtt, sok régi, értékes irat is elhamvadt. 1786-ban népszámlálást rendelve el a helytartótanács-kitűnt, hogy Nagy-Mihályon 899 református él.

            Az 1791. esztendő nevezetes év a nagymihályi gyülekezet életében – új templom építését határozza el! Azért akarnak új templomot építeni – amint azt az „Ekklésia Előljáró Tagjainak Borsod megye V. Ispánjához 1792 april 2.án keltezett kérvénye, új templom építés ügyben” – indokolja, mivel a meglevő régi „Igen hitvány, szűk és szoros” a gyülekezet befogadására!

            Adakozást indít meg a „Consistorium” ma így nevezzük „presbiterium” – a gyülekezet körében. /A gyűjtő ívek ma is megvannak!/ Mindenki, szegény is, tehetős is ajánl valamit; ki pénzt, ki életneműt, ki az esztendei gyapju árát. Ezeken felül, egy tehenet vagy egy tinót, esetleg egy borjut. A jószág adakozás különben is gyakori. Hiszen közadakozás tartotta fel az „Ecclesia”-t a régi időben is! Pl. az 1785. évi kurátor számadásban olvasom, hogy „Nagy István szolgalegény, adott az Ecclesianak egy borjut.” Ezekből állott elő az egyházközség jószág állománya. Néha 12, máskor 15, esetleg 20 drb. – 3 – 6 tehén, 10-14 tinó, 8-10 borju, itt-ott 1-1 birka is akad, sőt 2-3 esetben egy-egy „rugott” csikó is előfordul. 1761 évben találom a legnagyobb jószágállományt; 36. drb szarvasmarhát.

            1792 május 31-én leteszik a ma is meglevő templom „fundamentum” kövét, Pap Márton prédikátorsága, és Nagy András uram kurátorsága idejében. Kár, hogy az építőmester nevéről, a kő hovavalóságáról, a vállalati összegről, nincs írás, nyugta, szerződés stb. Azonban van a befejezésről! 1793 évben „Nagy áldozatkészséggel és egyező akarattal folytatott munkálkodás után” a templomépítés befejeztetett. De csak maga az épület. A belső berendezés sok, sok esztendő elmulása után jött létre.

            Azt valószínűnek tartom, hogy első sorban a templomi padok, - miket abban az időben is székeknek neveztek – készűltek el. Sajnos, csak annyi írásos bizonyíték van reá, hogy „Oláh András és Szilágyi István, a templomi székeknek munkájáért pénzbeli fizetésükkel kielégíttettek.” Arról, hogy hova valók voltak, mennyi pénzösszegért, és életműért vállalták, honnan szállították az anyagot? – írás nincs. Ma is teljesen ép az anyag, szakértő előtt is remek a munka! 1808 május 16-án köt megegyezést az Egyház vezetőségével Katzesperger János miskolci kőfaragó mester, a – kathedra – elkészítésére. – A geszti kőbányában fogja kivágatni és kimetszeni. Anyag, és munka ár 300 Rhénes forint, és 5 köböl kenyérnek való élet. Szent Mihály napjára kell elkészítenie. Ugyanazon napon köt „Kontraktust” Ms. Szentiványi János miskolci asztalos mester „Nagymihályi uraimékkal”, a kathedra felett függő korona elkészítésére. 350 R. forintokért készíti el, ugyancsak SZ. Mihály napjára. Bizony mind a kettő csak 1809 őszére lett kész!

            A kathedra, a korona, a két karzatot tartó 4 drb. kőoszlop, és a 2 karzat lefestését Hentzel József miskolci „piktor” vállalja fel 350 R forintokért, és 2 köböl gabona, s 1 köböl tiszta buzáért, az 1809 szept. 24.én kelt megegyező levél szerint. Ugyanebben az évben készíti el Szentiványi János asztalos a papszéket 4 köböl gabonáért; Rutz Mihály igricii lakos, kőművesmester pedig, 140 R. forintért a templomot kívül-belől bemeszeli.

            Pap Márton lelkipásztor nem érhette meg, nagy lelkesedéssel, s odaadással kezdett templomépítő munkájának teljes megvalósulását. 1801 május 15.én eltávozott az Úr akaratából oda, hol várt reá nagy elődje Sárkány István – a nagymihályi temetőbe.

            Meg kell említenem két megelőző időkből való eseményt; 1799-ben ismét volt népszámlálás. Eredmény 884 református lélek. 1803-ban ujra népszámlálás; református nemes = 107, nem nemes = 739 = 846. Tegyük fel, hogy pontosak voltak; fokozatos fogyás! Részben oka az is, hogy a mezőkeresztesi 1596 évi vesztett csata után, Gelej szomszéd község is elpusztult, s lakosai közül számos család jött át akkor is, a „Pusztulás” korszakában is, a hamarabb életre kelő Nagy-Mihály faluba. Ezen családok pár kivétellel a csendesebb időkben visszaköltöztek Gelejre.

Még a „régi” templom idejében, 1773-ban épült a fatorony, s az új templom felépülése után is, külön állva tőle, 46 esztendőn át szolgált. Az idő vasfoga kezdte-e ki, vagy szégyenkeztek-e miatta, nem tudom!! Az bizonyos, hogy az 1821. évben a templomhoz hozzáépített kőtorony emelését határozza el a gyülekezet, természetesen közadakozásból.

            Szalóky György a prédikátor 1802-től 1826-ig. A templom belső berendezése az ő vállaira nehezedett, a torony építés bajaiból a kezdet őt terhelte. Szép gyöngyszem betűit élvezettel olvashatjuk az anyakönyvben. Az ő elporladt csontjai fölé is a mezőnagymihályi temető akácfái hullatják leveleiket.

            1821 május 16-án tették le a torony fundamentum kövét Dobi István kurátorsága, és Kovács Mihály főbírósága idejében. A vállalkozó, a már ismert nevű Butz Mihály. Minden felrakott „kvadrát” ölért kap 10 R. forintot, és ha az egész tornyot felépítette, még kap 4 köböl gabonát. Bizony nem építette fel! Különösen nem sikerült a templom, és toronyfal összeépítése. Különféle hiányok és gátoló körülmények miatt csak 9 év múlva 1830-ban gondolhattak a folytatásra, de a befejezés ekkor sem történt meg.

            A templom belsejében azonban van haladás! Katona János sályi kőmíves 1830-ban a templom földjét-padsorok aljának kivételével-„Jóféle, veres sályi kővel kipadimentumozza”, és egy és fél „sukk” magas perselytartó kő „oszlopocskákat” készít, összesen 120 váltóforintért.

            A toronyépítés befejezését az 1834. év hozza meg. Mile János kőmíves, és Stankovics Ignác ácsmesterek bevégzik, mégpedig az írás szerint „Gomb és csillag feltételével 1834 év szeptember hónapban „becsületesen” 1500 r. forintért. Ezekben az években predikátor Kiss József, kurátor Ns. Sinka Miklós.

            Alig hogy bevégződött a toronyépítés régóta húzódó munkája, 1834 október 15-én újabb veszedelem riasztja fel a lakosságot. Nagy erejű földrengés, mely a szépen elkészített templom és torony mennyezetét és falát megrepesztgeti / A templom dél felé néző oldalán, kívülről, ez a repedés minden újabb renoválás után, újra meg újra látható!

            A templom, és a toronyépítés lehető folytatólagosságát megszakítani nem akarva térek vissza az 1831. év országos nagy veszedelmére, mely Nagy-Mihályt is nagy erővel sújtotta, az 1831. évi kolerára! Ebben az évben az anyakönyvbe beírott református vallású halottak száma 146. Meg van jegyezve, hogy voltak kiket szertartás nélkül temettek el, mert nem jutott reá idő! Pl. július 28-án a prédikátor tízet temetett. Isten kegyelméből prédikátor is, oskolamester is életben maradtak.

            Kiss József 7 évet töltött Nagy-Mihályon s előttem ismeretlen egyházba távozott. Az utána következő Juhász József itt hat évet töltve Ábrányba távozott, utódja Várady János 5 év elteltével Igricibe vitetett. E két utóbbi életében vagy semmi említésre méltó esemény nem történt, vagy pedig feleslegesnek tartották azok megörökítését.

            1847 április 24-től 1873 december 13-ig Warga János a lelkész / már nem prédikátor az aláírás, hanem lelkész, valamint az oskolamester is már tanító /. Mint édesapámtól hallottam „Nagy műveltségű, halk szavú, de zárkózott modorú férfiú volt”. Egynehány bejegyzése olvasható. Az 1848/49-es évekről sehol sem találok bejegyzést, pedig ha egyéb nem, hát 1849-ben is jártak Nagy-Mihályon orosz katonák!

            1854 július 19-én, este 8-9 óra között újra nagy szerencsétlenség éri az egyházközséget.  Villámcsapás sújtja a tornyot, melynek építését csak 20 évvel ezelőtt fejezték be! A villám a toronysüveget teljesen ledönti, károkat tesz a templom belsejében, s a kathedra melletti ablakon kiütve egy üvegkarikát, eltávozott. És a gyülekezet újra hozzáfog a helyrehozáshoz! 1885 június 10-re Hanák Fábián ácsmester 1600 v. forintért új süveget készít, s mindent kijavít. A kurátor ekkor Tóth György.

            Az 1859/60 évek nagy változást, mégpedig örömteljes változást hoznak az egyházközség, és lelkésze, tanítója életébe! Ez évben történt Nagy-Mihályon a tagosítás. Eddig lelkész, tanító csak a hívektől kapott „Párbér”-ből, „Fajárandóság”-ból, „Stókából” éltek, az „Egyházfenntartás” kizárólag az egyháztagok terhe volt. A tagosítás folytán: Lelkészi javadalom=50 hold, tanítói javadalom=25 hold, iskolai javadalom=8 hold és 1056 öl. Lelkészi és tanítói földek jó minőségűek folytán „osztályozott” holdakban, 1100 ölével holdanként lettek kimérve. És megmaradt a régi párbér járandóság, a fa járandóság, s még hozzájárult a politikai községtől nyert széna járandóság is. Nagy esemény ez, egyszeribe a jó javadalmú egyházközségek közé emelkedett Nagy-Mihály!

            1862-ben felépül a templomudvaron, hol az iskolaépület is áll, az új „oktató” lakás /szívesebben használta a gyülekezet ezt a címezést, mint a „tanító” új nevezést, egészen 1910-ig! /. Fájdalom, ugyanez év október 9-én, este leég a parokhia. Mint bebizonyosodott, gyújtogatás folytán. A régi ütem szerint, a következő évben rendbe lett hozva ez is.

            A sok keserűség mellett akadt egy-két örömteljes nap is! Ilyen az 1868. év Június 14. mikor orgonát állítanak a templomba, s avatnak fel. Gaál Imre miskolci orgonakészítő alkotta 750 o.é. Forintért. A létesítésben nagy érdeme van Hatházi Márton kurátornak. Ez az orgona van meg ma is.

            Warga János is a Nagy-Mihályhoz élete végéig hű lelkipásztorok közé tartozik. A portest itt tért a por közé!

            1875-től Szabó József, /előbb sályi lelkész/. 33 esztendőt töltött itt el egyházáért, gyülekezetéért való hűséges munkálkodásban. Édesapám! Kihez való megbecsülését, ragaszkodását a gyülekezet azzal mutatta meg, hogy halála után, fiát, engem, hívott vissza a tiszavalki egyház lelkészségéből.

            Édesapám nagymihályi lelkészsége alatt csendesebb idők jártak úgy a haza, mint az Egyház területén. Nagy veszedelmek, szerencsétlenségek nem érték az egyházközséget, s így nagyobb zökkenések nélkül haladt a fejlődés útján előre.

            Az 1887. évben, a toronysüveg időtől elkorhadt fazsindely fedőanyagát, cinezett bádoglemezzel cserélték le. Ez évben Walser Ferenc budapesti harangöntő által egy három mázsa súlyú, új haranggal cserélték le a régi megromlottat. Ma is meg van, ez ma a kisebb harang. Gondnok, kurátor: Kiss László.

            1896! Ezer éves Magyar Hazánk nagy-nagy ünnepi esztendeje! Ünnepelte minden város, minden falu, minden egyházközség. Mindenik igyekezett emlék gyanánt, valami maradandót, vagy legalább is hosszú évtizedeken át megállót alkotni. A nagymihályi református egyház, a templom fazsindely tetőfedő anyagát cserélte le terméspala tetőre. A templomi padok alja deszkapadlózattal lett ellátva. Templom és torony, kívül és belől, átjavítva, újra festve. Istennek tetsző hálaadás volt az ezer esztendős megtartásért! Gondnok ekkor Hatházi József.

            1908-ban új iskolát, s tanító lakást magában foglaló épület készült el. Gondnok ekkor Bogárdi Ferenc. Mint segédlelkész magam is tanultam: Egyházat vezetni! Az egyházközség anyagi ügyeire nézve nagy segítséget jelentett a már említett „Tagosítás” folytán nyert, 9 magyar holdnak nevezhető „Iskolaföld”. Ez szaporodott 1887. évtől kezdve 6 magyar holddal, melyet Oláh Andrásné, szül. Bagoly Juliánna hagyatékolt az Egyház részére. Nem jelentéktelen összeget jelentett az 1870-es években alakult „Egyházi Magtár” sem, a kölcsönre kihelyezett évenkénti kamat termények pénzértéke folytán.

            És amikor öreg Szabó József 1908 november 2-án, 76 esztendő terhével vállain, 33 évi mezőnagymihályi, eredményekben bővölködő szolgálat után, az Úr rendelkezése szerint nyugovóra tért a mezőnagymihályi temetőbe, egy templomos, egyházához hű, erkölcsben megfelelő gyülekezetet, anyagiakban jól álló egyházközséget hagyott, szent örökség gyanánt, fiára ifj. Szabó József lelkipásztorra.

            Ifj. Szabó József a kötelező kétévi segédlelkészi szolgálatot Mezőnagymihályon töltötte el, s választhatóságának első napján, 1908 október 18-án a tiszavalki gyülekezet egyhangúlag lelkipásztorául hívta, mit ő elfogadott. Öreg Szabó József november 2-án történt halálával a mezőnagymihályi lelkipásztori állás megüresedett, s a gyülekezet, ugyancsak egyhangú meghívás útján, ifj. Szabó Józsefet hívta vissza lelkipásztora gyanánt 1908 december 13-án. Az Egyházkerület vezetősége ezt, az apa érdemeire való tekintettel, megengedte, azzal a kikötéssel, hogy nevezett köteles egy évet Tiszavalkon lelkipásztor gyanánt eltölteni. Ezt nem hivalkodásból írom le, hanem magyarázatul az egy év múlva történt állás elfoglalásnak, mely 1909 október 24-én megtörtént.

            Az 1904-1908 évi zsinat segíteni akarva a teherviselő gyülekezeti tagokon, új adózási rendszert állapított meg, az eddigi, nagyon sok esetben valóban túl terhes, párbér, illetve terményfizetési rendszer helyett. Neve: Adócsökkentési rendszer. Ez állt; állami egyenes adó 10%-ból, személyi adóból, mely az állami egyenes adó nagysága szerint nagyobbodott / pl. teljesen szegény ember összes rendes egyházi adója 2 korona volt, ugyan akkor egy nagyobb földes úr, e címen 170-200 koronát fizetett /. Ha az egyházközség összes bevétele az összes kiadást / személyi fizetésekkel együtt / nem fedezte, az államtól nyert „Adócsökkentési segély”-ben részesült. Okos dolog volt ez, valóban segített a szegény emberen! De azért is mivel a „Párbér” folytán, gyülekezet és egyházi hivatalt viselők között, sok helyen éles ellentét, sőt gyűlölködés állott elő. Ez most elmúlt. Sajnos csak rövid időre. Az elvesztett háborúval elveszett a korona értéke is, a kormányzat nem emelhette, mert nem volt miből, az ugyazon összeg, mely valameddig érkezett, csekély, semmit érővé zsugorodott, s aztán megszűnt. Vissza kellet térni a párbér újra életbe léptetéséhez. Nehéz, nagyon nehéz eset volt. Egyetlen, mikor köztem s gyülekezetem között komoly ellentét támadt! Mert Mezőnagymihályon is életbe lépett az új rendszer 1911-ben, s 1922-ben visszatértünk ismét, nem a régire, noha ezt az egyházmegyei bíróság érvénybe helyezte, hanem egymás között, keservesen megállapított töredékére a réginek. Zabkenyér a régi kalács helyett, de elmúlt az ellentét s ez megízesítette! Ez az egyházi hivatalnokokat fizető megegyezés, s a pénzben történt egyházfenntartó járulék fizetése 1949 évig tartott. Mikor a „Párbér” meghalt, s jött az egyetlen helyes módozat 1950 évben, az „Önkéntes egyházfenntartás” életbelépése!

            1913. évben új lelkészlakás és melléképület építését határozza el a gyülekezet. A tervelés munkáját, s az építés vezetését, Polgáry István budapesti építészmérnök vállalja el, a felépítést Fügedi János egri építőmester. A két épület elkészítési díja 25.000 korona, tervelő mérnök díja 1000 korona. 1914 tavaszán kezdődött a munka, s augusztus elsején mind két épület, falak és rajtuk tetőzet, kész, de semmi egyéb, és negyedikén vittük lovainkat oda, hova a megelőző május havi lósorozó katonabizottság betű szerinti pontossággal megparancsolta: „Augusztus 4-én Miskolcon a tüzérlaktanya udvarán, reggel 7 órakor a lovakkal jelentkezzék!”

            Lángba borult a világ, kitört az első világháború! A háború a maga céljára foglalt le mindent, embert, anyagot, vasúti forgalmat … mindent! Pl. Az ablaküvegeket Budapestről, vasúti teherszállítás hiánya folytán, lovas szekér hozta Mezőnagymihályra. Ez a távolság155 km.! Öreg, illetve még be nem vonult kőmíveseket, s egyéb mesterembereket szedtünk össze Egerből, Gyöngyösről, Mezőkövesdről. Tenger bajlódás, ide-oda futkosás, vesződség, küzdelem árán 1915 május közepén, Isten nagy-nagy segedelmével, befejeztük, elsőrendű anyagból, kifogástalanul, jól! Szegény Fügedi János vállalkozó, nem láthatta meg megkezdett, s félig elkészített munkája kész voltát. Bevonult ő is, s oda maradt. Isten nyugtassa meg!

            Itthon kevés a férfi, ami van, nagytöbbségben deres fejű öreg. Asszonyok, leányok veszik kézbe a kaszát, lóval bánnak, aratnak. Boldog család, hol 14-17 éves fiú van, ő áll az apa helyére. Hősköltemény, amit az asszonyok, leányok teljesítettek!

            Nem csupán Montecuccolinak kellett a háborúhoz „pénz, és pénz, és pénz”! Szükség volt erre ebben a háborúban is. Hadi kölcsön jegyzés, illetve fizetés indul meg, s tart végig. Mi lelkipásztorok nagy részben lettünk ennek szervezői, lebonyolítói. Általam 65.000 korona lett e célra gyűjtve. Mivel más egyének is meg voltak bízva a gyűjtéssel, bátran teszem a mezőnagymihályi összes befizetést 100.000 koronára. Bizony a visszafizetés alig valamivel több a semminél!

            Aztán jönnek a szomorú hírek: ez is elesett, az is eltűnt! A templomi gyülekezet síró, zokogó asszonyokból áll, a lelkipásztor igyekszik kemény maradni, nem egyszer hiába!

            1917 január 13-án elment a 115 kg-os kisharang. Sírva búcsúztunk el tőle. Fizettek érte 460 koronát. Bevonultak az orgonasípok is, csak annyi maradt meg belőlük, hogy még is legyen orgonavezetés. 597 koronatérítést kapott az egyházközség.

            1918. Az összeomlás, a szétszaggatás! Annyi drága magyar vér elfolyásának, annyi dicsőséges, hősi helytállásnak eredménye, hogy széttépettünk! S ami a legundorítóbb, a fegyvertárs a szintén vesztes Ausztria is beáll az igénylők közé, hogy kiharapjon egy jó nyeletet Magyarország testéből! „Katona gúnyámat az osztrák letépte, amért a két karom a hazáját védte. Így fizetett érte!” /Somogyvári/ A haza széttépésébe beletörődni, felette napirendre térni nem lehet, sem akkor, sem soha! A keserű száj ízt némileg enyhíti, hogy az Ausztriával való vadházasságnak örökre vége!

            Több kimutatást olvastam Magyarország háborús emberveszteségéről, ahány annyi féle. Íme egy: „Bevonult 3.437.776 egyén. Harctéren esett el 286.000, sebesülésben, itthon, kórházban meghalt 180.000, összes halott 466.000. Hadifogságban oda maradt 120.000, összes veszteség= 586.000. Megsebesült 1.230.000, rokkant lett 250.000. Minden 6. elesett, illetve meghalt, közel minden harmadik megsebesült” Mezőnagymihályról /2000 lélekszám/ elesett, illetve meghalt református 29, katolikus 28, összes=57.

            Az életben maradt, s nem fogságban lévő férfiak lassanként haza érkeznek. Tél van. Tüzelőanyag kevés, sok helyen nincs is. Minden szükséget látó katonacsalád kap, reformátusok a református, katolikusok a katolikus temetőkből egy-egy számottevő akácfát. Zavar, baj nincs.

            Budapesten november 16-án kikiáltják a népköztársaságot. Mezőnagymihályon is megalakul a direktórium.

            1919 március 21-én Kun Béla vezetésével a „Tanácsköztársaság” intézi az ország ügyeit augusztus1-ig.

            1920 március 1-én a nemzetgyűlés választása folytán, Nagybányai Horthy Miklós kormányzó személyében, magyar vérből származó államfő kezébe jut az, az államfői vezetés, melyet 400 éven keresztül mindig a magyarság és protestáns hit végleges megtörésére, Magyarországnak az ausztriai császárságba történő bekebelezésére akart felhasználni a Habsburg uralkodóház, kisebb vagy nagyobb mértékben, minden egyes tagja. Rettenetes nagy áron, de ez is egyik, évszázadokon át óhajtott, és várva várt, következménye lett a világháború bevégződésének. A Habsburg uralom meghalt! Hisszük, s akarjuk hinni, hogy a feltámadás reménysége nélkül!

            1920 június 4-én a „Trianoni békediktátum” megerősítette Magyarország szétdarabolását! Vajjon ma, mikor ugyanám dörög felettük az ég, nem gondol-e egyik-másik hatalmasság arra, hogy Isten nem ver bottal, de megfizet kinek-kinek, amint arra reá szolgált?!

            1923 évben közadakozás útján egy 440 kg-os harangot öntet a gyülekezet, Valser Ferenc budapesti harang öntő cég által. /A fiak találkoznak! 1887 évben apáink, most mi: fiak./ Nagy ünnepséggel szenteltük fel november 18-án.

            Ugyan ez évben szerveztük meg a második tanítói állást, államsegélyes fizetéssel.

            1924 évben templom és torony kívül és belőli nagy megújítási munkáját teljesítettük, s viselte a gyülekezet zúgolódás nélkül, sőt készségesen a 245 mázsa búza költséget. Oláh János, és főképpen felesége Gyurkó Erzsébet gyülekezeti tagok 26.000 korona költséggel toronyórát szereltettek, s ajándékoztak az egyházközség részére. Kun András földbirtokos 20 q cementet ajándékozott, s az összes állásoláshoz szükséges faanyagot bocsátotta az egyházközség rendelkezésére.

Belmissziói munka már 1906 évvel megindult kicsiny kezdettel / Énekkar /, hogy aztán alkatrészeiben fokozatosan szaporodva lombos fává fejlődjék. 1920-1940-ig élte fénykorát. Aztán fokozatosan hanyatolva 1949-ben teljesen megszűnt. Alkotó részei a fénykorban ezek voltak. I. Gyermek Istentisztelet / havonta kettő / II. Vasárnapi iskola / havonta kettő / III. Ifjúsági egyesület / novembertől májusig hetenként egy / IV. Leány egyesület / novembertől májusig hetenként egy / V. Vallásos esték /novembertől március 15-ig / VI. Asszonyok szövetsége / a lehetőség szerint / VII. Énekkar.   VIII. Ismeretterjesztő előadások / évente10-12 / Legkedvesebb a „Vallásos esték” voltak 250-300 főt számláló hallgatóssággal, gazdag műsorszámmal, kéthetenként egy s mindig vasárnap este. Legerősebb, mondjuk legtekintélyesebb az „Énekkar”. Ha az valami egyházi reformot magáévá tett, az egyenlő volt a megvalósulással! Lelkipásztor cselekvőleg vett részt minden alkalommal; Istentiszteleti részen felül előadott, s kevés kivétellel szavalati darabot is adott elő. A szavaló ifjak, s leányok gyakran nős férfiak is általa lettek betanítva, s így tényleg szavaltak.

Színi előadások is voltak, de szeretetvendégségek is! E munkába nagy segítséget jelentettek a tanítók is! Az 1910-től 1928-ig itt szolgáló Tokaji Nagy Kálmán-később hejőcsabai tanító-kiválótanító, és énekkarvezető, nagyszerű színdarabrendező, később a hadifogságban levő Hamvai János orgonista tanító hazaérkezéséig gyülekezeti énekvezérséget ellátó Jakcsi Lajos, megérdemlik az elismerést!

És ha talán dicsekvésnek látszó módon soroltam fel a magam kötelességteljesítését, íme bevallom hiányos mulasztásomat, hibámat, illetve, hibáimat is. Két kötelességemet nem teljesítettem-házi Istentiszteletet nem tartottam, beteglátogatást kivéve, családlátogatást, nem végeztem! Miért? Nem felelek reá. Puszta tény, nem végeztem ezeket!

            A mezőnagymihályi tanyavilágban lakó református hittestvéreket, Nagyecsér kisfaluszerű tanyán havonta egyszer-ha út, s időjárás engedte-felkerestem, ünnepek másodnapján úrvacsoraosztással, egyéb alkalmakkor igehirdetéssel. A távolság8 km.

Borsod megye közigazgatási bizottsága-a tanfelügyelőség útján-állandóan szorongatta az egyházközséget a II. iskolaterem és tanító lakás felépítésére! 1930 évben e célra, nagyon megfelelő helyen telket vettünk, rajta épülettel, 2700 Pengőért. Az épületet átalakítottuk tanteremmé. /Ma is ezt a célt szolgálja./

1938 évben villanyvilágítás lett a községbe bevezetve. Egyházunk is, templomba s egyéb épületekbe 1000 Pengő költséggel bevezettette.

1939, 1940, 1941, esztendők! Örömmámorban egymást ölelő, könnyezve kacagó magyarok feledhetetlen három esztendője! Kisütött a nap a magyar égen, 20 évig tartó sötét borulat után, s azt hittük, hogy most már mindég, sőt még teljesebben sütni fog! Felvidék, Erdély, Délvidék nagy része, Kassa, Munkács, Kolozsvár Újvidék visszajött, keblére ölelte az édes anya, Magyarország! Nem folytatom tovább, kik átéltük e boldog rövid pár esztendőt, ismerjük ezt a könnyes örömet, kik még nem éltek akkor, úgysem tudják ezt elképzelni sem. S aztán a csalódás, az újra elvesztés! Hagyjuk! A be nem gyógyuló seb jobban fáj, ha érintik!

1941: Akaratunk ellenére belesodródtunk a II. világháborúba! Jött 1944 március 19-én a német megszállás, Hitler zsidógyilkoló őrült gonoszsága, Szálasi és horogkeresztes társai magyar vért ontó butasága, hogy aztán Magyarország a maga testén is megtapasztalja a háború pusztításait.

1943 évben ismét templom és toronyjavítást végeztünk, belől úgy, mint kívül, 14 000 Pengő költséggel. Helyre hoztuk az idő vasfoga által 20 esztendő alatt esett hibákat, romlásokat. Bizony, ha tudtuk volna, hogy mi éri tornyunkat egy év múlva, nem cselekszünk! De ki bölcs előre!

1944 november 8-án, dél után a Tiszadorogma felől érkező orosz hadsereg aknákkal lövette falunkat. Egy találat tornyunkat érte. Megrongálva a dél felé eső legfelső toronyablak alsó párkányzatát. Isten segítsége, hogy nem 50-60 cm-el nem feljebb jön, mert úgy a harangot éri a találat! A repeszdarabok azonban a dél felé eső templom tetőzetet nagy mértékben összetörték. Egyebekben, emberéletben, nagyobb kárt nem okoztak. Éjjelre 46-an gyülekeztünk össze a lelkészlakás nagyméretű pincéjében. Reformátusok, katolikusok, nagy többségében asszonyok. Az „Apostolok cselekedeteiről” szóló könyv 27-ik részét olvastam fel, s magyaráztam. Nagy figyelemmel hallgatták, bár némelyek bóbiskolának! November 9-én, csütörtökön, hajnali 4 óra után rettenetes robbanás rázta meg a falu minden nagyobb épületét! A magyar katonaság- állítólag 20, de vegyük csak a felét s így 10 mmázsa robbanóanyagot, nagy mennyiségű szöges dróttekercset, csákányokat stb. raktározott be a falu szélén egy istállóba. Ezt, az éjszaka folyamán érkezett parancsra –a még itt levő 2-3 katona a jelzett időpontban felrobbantotta. A robbanás, illetve istálló helyén maradt egy 8m. átmérőjű széles, és 6m. mély, tölcsérszerű gödör. A szomszédos házak kisebb méretű sérülést szenvedtek ugyan, a szétrepülő25 kg. súlyú dróttekercsek, csákányok néhány kéményt ledöntöttek, tetőzetet beszakítottak, de nagyméretű pusztulás, emberhalál, sebesülés nem történt. Reggel fél 6 órakor megérkeztek az orosz katonák! Feleségemet, sem engem, nem bántalmaztak. November 19-én, vasárnap, parancs szerint is, harangoztatni kellett, s úgy a politikai községnek, mint az egyházközségnek meg kellett kezdeni a normális életet.

És megkezdettük! 1944 év október, főleg november hónapjai a szokottnál sokkal nagyobb mérvű –szinte állandó jellegű esőzést hoztak. Az összetört templomtetőzetben az eső patakként ömlött a padlásra. A mennyezet leszakadozott. Ugyan így a robbanás okozta tetőhibák folytán a többi egyházi épületeknél. A légnyomás folytán nagy az üvegkár! A gyülekezeti tagok – díjazás nélkül – munkába állottak, amit tudtak megcsináltak/ Tóth Zsigmond asztalos mester, sályi Tóth Gábor, Nagy Gyula, Kis Bálint, Boros Ernő, Pap Vince harangozó, gyülekezeti tagok, különösebben megérdemlik, hogy odaadó munkálkodásuk folytán nevük, a későbbi kor számára megemlíttessék!/. 1945 tavaszán gyűjtést indítottunk a gyülekezet körében, s 16 244 Pengő eredménnyel a templomtetőzetet –ideiglenesen- szakmesterrel, úgy ahogy megcsináltattuk. 1947 évben pedig, amár 1943-ban elhatározott orgona rendbe hozást, a hiányzó sípok rendbe hozásával, Fittler Sándor budapesti orgonakészítővel megvalósítottuk. Az5000 Ft. anyag és munkadíj önkéntes adakozásból gyűlt össze. Egy példa: Az énekkar tagjai kaszáló területet vállaltak, a nekik jutó részt eladták, s az orgona költségeire adományozták: ezer forintot jelentett ez!

1948 március 15. száz esztendős évfordulóját, e nagy naphoz méltó ünnepi érzéssel ünnepelte meg, egyház és falu, templomban és köztéren. Pár hónappal utána, nagy keserűséggel vettük tudomásul egyik féltve őrzött kincsünknek elvesztését: Az iskolák államosítását: Marokszámra jöttek különben már megelőzőleg is, de még inkább a következő években a fájdalmas történések Az Alsóborsodi egyházmegye –melyhez tartozott Mezőnagymihály is- vajúdása. Volt úgy, hogy egy pár idegen pótlással, Középborsodi egyházmegye is lett belőle. Volt aztán úgy is, hogy össze lett házasítva Felsőborsoddal,  „Borsodi egyházmegye” néven. Végül megmaradva e házasítás, 20 egyházközség elcsatolásával „Hevesi egyházmegye” is kialakult belőle! Fájdalmas történés volt a „Tiszán inneni egyházkerület” megszűnése is –Istennek hála ez nem sok időre- s ma újra él, áll. De mindnél fájdalmasabb, s hihetetlenebb a „Sárospataki kollégium” elvesztése! Olyan ez mint „Csonkamagyarország”! Tudjuk, hogy így van, s mégis hihetetlen!!

Még két dolog van, mikről emlékeznem kell: Egyik az, hogy 1950 évben, az akna találat folytán megrongált tornyot, templomot7000. Ft. költséggel –most már- jól rendbe hoztuk. Ez öröm! Másik, hogy 1951 évben, 64 katasztrális hold és 190 négyszög öl földbirtokát, a mezőnagymihályi református egyház, a magyar államnak, augusztus hó 12 napján –könnyhullatások között- átaladta. Ez fájdalom!

Befejeztem! Bizonyos, hogy sok benne a gyarlóság, de enyhítse ezt az a végtelen szeretet, mellyel Mezőnagymihályt, népét, s egyházközségét körülveszem. 1952 december 31-én elbúcsúztam gyülekezetemtől, s mikor 1953 január 1-én, 46 évi szolgálat után, mint nyugalmazott széttekintettem, úgy éreztem magam, mint akire szükség már nincs!

Történetek Mezőnagymihály múltjából

 

„Ami elmúlt, soha nem jön vissza már…”szól a jól ismert sláger. Való igaz, hogy a múlt eseményeit újra élni már nem lehet, de azért tehetünk valamit, hogy a régi idők történései ne vesszenek a feledés homályába és azok is megismerhessék azokat, akiknek ez ma már csak történelem. A legkönnyebb dolgunk akkor lenne, ha leemelhetnénk a polcról a megfelelő videó kazettát, és arról megnézhetnénk, hogy mi minden történt településünkön 50-60 évvel ezelőtt. Mivel ez technikailag lehetetlen, nem marad az utókor számára más csak a kimondott és leírt szó. Sajnos egyre kevesebben vannak azok, akiknek a távoli múlt megélt valóság és egyre többen, akiknek csak egy régi, érdekes mese

A mai felgyorsult, rohanó világunkban van még időnk beszélgetni? Van időnk megkérdezni a szüleinket, nagyszüleinket, dédszüleinket a gyermekkorukról, az életükről? Tudjuk, hogy a fiókok mélyén rejtőző, elsárgult fényképekről kik néznek vissza ránk? Addig kell kérdezni, míg van kitől, hiszen az élet véges. A történeteket hallgatva, a fotókat nézegetve sok mindenre rácsodálkozunk, sok mindenen .meglepődünk, elgondolkodunk, nevetünk és talán meg is hatódunk. De ez így van rendjén. Ha csupán a gondolatainkban maradnak meg az elhangzottak (és azokat később tovább is adjuk majd), már akkor is sokat tettünk annak érdekében, hogy a gyermekeink és az utánuk jövők megtudják, megértsék, hogyan éltek az őseik. Ha pedig mindezt még le is írjuk, kézzelfoghatóbbá tesszük számukra a múltat.

A következő sorok id. Juhász Imre történetei alapján születtek meg, aki tősgyökeres mezőnagymihályi, hiszen már 1930-tól él a településünkön. Elbeszélései az 1930-as és 40-es évek Mezőnagymihályára repítenek vissza, felidézve az akkori életformát és az akkor élt embereket.

A faluban igen sok iparos, kereskedő, mesterember tevékenykedett. Amai Művelődési Ház helyén Lusztig Gyula zsidó kereskedő működtette vegyes boltját, melyben többek között kimérős cukrot, sót, ecetet, fűszereket, petróleumot árultak, a gyerekek pedig  2 fillérért medvecukrot kaptak. De volt itt patkószög és vaspor is, a hátsó udvaron álló épületben pedig terményáruda. Hasonló boltot üzemeltetett a családjával Vajmon József is a Május 1. utca elején. A bitumen pálya helyén álló épületben bolt és kocsma is volt. Az előbbit Sinka Miklósné, míg utóbbit a férje vezette. Hordókból mérték a sört és a bort, de volt ott kisüsti és rum is. Ez az üzlet költözött át a Hangya Szövetkezet megalakulása után a jelenlegi COOP-bolt helyére. A rossz lábbelik javításáról Papp János és Monoki Károly cipészmesterek gondoskodtak. Akkoriban csak a férfiak kiváltsága volt a fodrászhoz járás. Ők Kaló Antal, Tóth Ferenc és Szabó Imre borbélyok keze által szépültek. A nők otthon, saját maguknak készítették el a frizurájukat.

Működött Mezőnagymihályon két szikvízüzem is (Kanczler Artúr és Vígh Károly tulajdonában), melyek nemcsak a lakosokat, de a kocsmákat, boltokat is ellátták szódával. Üveget a gyártó adott -keveseknek volt ugyanis sajátjuk-, aki mindig feljegyezte, hogy ki hány palackot vitt haza. Kanczler felesége a bálokon és egyéb összejöveteleken datolyát, narancsot, fügét, szentjánoskenyeret árult. A férje sántán, gyalog járt be Miskolcra áruért.

Napjainkban már minden háztartás elmaradhatatlan tartozéka a hűtőszekrény, de ez nem volt mindig így. Egykor a Községháza udvarán lévő jégveremből jutottak az emberek jéghez, ezzel oldva meg a hűtés problémáját. Télen, a befagyott Vályoggödörből hordták lovas kocsikkal a jégtömböket a szalmával szigetelt verembe. Innen aztán a kisbíró vagy a jegyző kocsisának segítségével ingyen jutott bárki jéghez. Ha elegendő mennyiséget halmoztak fel akár júniusig is kiszolgálta a falubeliek igényét.

Nem volt akkoriban zacskós tej és szeletelt kenyér sem, ezeket a családok saját maguk, házilag állították elő. Majdnem mindenki tehéngazda volt, így aztán nem okozott problémát a tej, túró, tejföl, vaj előállítása. A felesleget kedden, pénteken és szombaton a keresztesi piacra hordták az asszonyok. Kenyeret 2-3 hetente sütöttek, de akkor egyszerre többet. A búzát Barna Gyula vagy Dancs István vízimalmában őröltették meg, ahol fizetés gyanánt „vámot vettek”, vagyis a termény egy részét munkadíjként megtartották.

A napraforgómagot az olajütőben dolgozták fel. Ősszel, a szárítás után vitték el Boros Mihályhoz vagy Kovalcsik Dezsőhöz (Ők szintén nem pénzért dolgoztak.) Az akkor kinyert olajmennyiség egy évig is kitartott.

Az előbbinek -egyedül a faluban- kendertörője is volt, sokan termesztettek ugyanis abban az időben kendert. A növény feldolgozása igen hosszadalmas és fárasztó művelet volt. Az ültetvényekről betakarított növények 2-3 hétre az áztatóba kerültek, amelyet a patakban alakítottak ki. Utána jöhetett a kiterigetés, szárítás, tilolás, gerebenezés, majd a fonás. Ez ülő-vagy kerekes guzsallyal történt. Az előbbit már a kislányok is használhatták, az utóbbit az asszonyok hajtották a lábukkal, sodrás közben sűrűn köpdösve a szálat. A kész fonalat szövőgépre „vetették”. A megszőtt anyagból csináltak aztán később lepedőt, pokrócot, egyéb hasznos holmit. Ebből készült az ún. ”hamvas” is, amit Keresztesen „Batu ruhának” hívtak. Ez nem volt más, mint egy nagy batyu, melynek segítségével a betakarított terményt (babot, borsót) hordták haza a hátukon a határból.

Öt patkoló- és kocsikovács (Hímer Bertalan, Juhász János, Kovalcsik Dezső, Lengyel Zsigmond, Oláh Béni) is dolgozott Nagymihályon, de még így is alig győzték a sok munkát, hiszen volt olyan porta, ahol 4-5 lovat is tartottak. Mindennaposak voltak a kocsi-, taliga-, borona- és ekejavítások, télen pedig a lovasszánok vasalása adott nekik munkát.

Akkoriban gyakran volt hangos az utca a vándoriparosok kiabálásától, akik ily módon hívták fel az emberek figyelmét a szolgáltatásaikra. A drótos tót a kilyukadt fazekakat, edényeket javította meg, a köszörűs pedig a borotvákat, késeket, ollókat, bicskákat élezte meg. A keresztesi cigányok tollat és bőrt vásároltak, amit aztán a szűcsiparosoknak adtak tovább.

Hentes-mészáros boltot Bóta Gyula működtetett, id. Pálhegyi József pedig házakhoz járt disznót, marhát, borjút vágni. A fentiekből látszik, hogy az itt élők szinte mindenhez helyben hozzájuthattak, de ha valamire mégis szükségük volt, akkor azt a keresztesi, kövesdi vagy csáti vásárokon szerezték be. Mivel akkoriban még nem voltak buszok, autók és még bicikli sem sok, az utat gyalog vagy lovas kocsival tették meg az emberek. A tehetősebbek Léderer Zoltán keresztesi fiákerest is megfizethették, aki személyfuvarozást végzett.

Játékokat nem vettek a gyerekeknek, hanem saját kezűleg készítettek. Tehénszőrből labdát gyúrtak, csutkából és csuhéból babát formáztak .A fiúk kedvenc játéka volt a „csülök ló”, amit állati csülökből csináltak és kocsi helyett lábast kötöttek utána. Télen a csúszkáláshoz „fakutyát” fabrikáltak: egy deszka aljához legtöbbször esernyődrótot szögeltek, majd ráálltak és szalmahúzó horoggal vagy akáchusánggal lökték magukat előre. Néha kilométerekre is elmentek a patakon ezzel a korcsolyával.

Az iskola és a játék mellett a fiúk ötödik osztályos koruktól „leventébe” is jártak, ami egy katonai előkészítő foglalkozást jelentett. A Lőtéren hetente kétszer gyűltek össze, ahol Bukta Imre, Jakcsi Lajos és Kaló Antal oktatták őket az alapvető katonai ismeretekre. Mindehhez fakardot és fapuskát használtak.

A települést a bíró és a hitesek vezették, akik a mai képviselőknek felelnek meg. Fizetés nélkül, utcák szerinti beosztásban végezték a munkájukat. Ők ellenőrizték többek között a tisztaságot is. Mindenki köteles volt a kapuja elejét hetente legalább kétszer (szerdán és szombaton) felseperni, a portája előtti részt gondosan rendben tartani.(!!!) Ellenkező esetben pénzbüntetéssel sújtották, melyet szigorúan be is hajtottak rajta. Szabály volt továbbá az is hogy fát csak úgy vághattak ki az udvarokon, ha előtte a hitesek érettnek nyilvánították és helyette rögtön újat ültettek. Az elhullott állatokról is gondoskodni kellett: a Zsombikban lévő állatégetőben semmisítették meg. A falu az utak, árkok takarítására, javítására, fűkaszálásra útkaparót (Kovács Lajos) alkalmazott és fizetett. Az ő munkaterülete a Határdombtól a Gyilkos hídig tartott. Adót már akkor is fizettek: a földek után a minősége, a házak után pedig a porta területe alapján. Az állattartók legelőbérrel tartoztak a falunak, a csordásoknak és a kondásoknak pedig búzát, árpát adtak.

A közbiztonságról a csendőrök gondoskodtak. Imre bácsi szerint többet ért akkoriban a két csendőr, mi ma ötven rendőr. Nagy volt a tekintélyük, féltek, tartottak tőlük az emberek. Az egyik leghatásosabb büntetésük a megszégyenítés volt. Akit lopáson értek, annak a lopás tárgyával, pl. egy zsák búzával vagy tyúkkal a hátán kellett a falun végigvonulnia, s közben hangosan kiabálni. ”Így jár, aki búzát lop!” Így jár, aki tyúkot lop!” Nagymihályra Mezőcsátról jártak ki hetente legalább egyszer ellenőrizni. Lóháton, egyenruhában, kakastollas kalapban érkeztek, karddal és puskával felszerelve. Baj esetén fél órán belül itt voltak. Nekik és a lovaiknak külön csendőrpihenő állt rendelkezésükre a Cigánygyep közelében .

Tűz esetén az önkéntes tűzoltók vonultak ki a helyszínre, ”karral húzós vízipuskájukkal” fékezve meg a lángokat.

A betegeket Dr. Bánhegyi Imre orvos látta el, de a gyógyszerekért már a keresztesi Siska féle patikába kellett menni.

A II. világháború kapcsán két tragikus történetet idézett fel Imre bácsi, melyeknek gyerekfejjel ő is szemtanúja volt. 1944 novemberében az oroszok a katolikus templom előtt foglyul ejtettek egy huszonéves kárpátaljai katonát, Szőlősi János motoros hírvivőt. A falu szélére indultak vele, de ő szökni próbált és ekkor géppisztolysorozatot adtak le rá. Miután meghalt, a Vályoggödörbe dobták. Ott találták meg a holttestét a tavaszi olvadáskor. A parton eltemették és ekkor értesítették a szüleit is, akik koporsóval jöttek érte Nagyszőlősről. „Az oroszok nagyon kegyetlenek voltak, állatabbak az állattól.”- vallja az elbeszélő és ezt a következők is jól bizonyítják: Egy csupán 19 éves német fiút is elfogtak és a Kisrét-árokhoz vezették. Ott meztelenül egy magányos fűzfához állították és agyonlőtték. 4-5 napig feküdt ott, majd egy karóval jelölt helyen elföldelték. 1945-ben temették át a geleji úti temetőbe, ahol ma is nyugszik, sírkövén az „ismeretlen katona „felirattal. Az oroszok azt tehettek, amit csak akartak. Bementek a házakba, fosztogattak, mindent elvittek, ami a kezük ügyébe került. Egy alkalommal lopott libával „kopogtattak” be a Juhász családhoz és fazekat követeltek. A háziak megdöbbenve látták, hogy az állatot tollastól-mindenestől főzték és ették meg-így adva tanúbizonyságot butaságukról.

A záró történet mesébe is beillene, pedig igaz. Imre bácsi legidősebb nagybátyja Juhász Sándor az I. világháború idején fogságba esett Oroszországban. Nem tudtak a sorsáról semmit, azt sem tudták, hogy él-e. Az évek teltek, de hírt nem kaptak felőle. Aztán jött az újabb háború és vele együtt Magyarországra, éppen Mezőnagymihályra egy orosz kiskatona. Miután már belőle is fogoly vált, egy istállóban őrizték a többi társával együtt. Itt kapcsolatba került a helybéliekkel, köztük Imre bácsi családtagjaival is. Minél többször találkoztak ez utóbbiak vele, annál jobban emlékeztette őket az eltűnt rokonra. Ráadásul ez a katona tökéletesen beszélt magyarul(!). Szó szót követett, fényképek is előkerültek. Az egyiket meglátva a fiú így kiáltott: „A papa!” A képen nem volt más, mint az elveszettnek hitt Juhász Sándor, aki külhonban családot alapított. Ez a kapcsolat aztán megszűnt, a rokonok elvesztették egymást.

A soroknak itt sajnos vége szakad. Mindenkinek megvan azonban a lehetősége arra, hogy tovább kutakodjon a múltban. Ehhez nem kell mást tenni, csak őszinte érdeklődéssel fordulni az idősebbek felé és ők ezt sok régi, elfeledett, érdekes történettel hálálják majd meg. Higgyék el, érdemes!

 

Barta Andrea

A Gárdonyi Társaság megalakulása

Községünkben

 

A Matyóföld 2005-2006. évi irodalmi és néprajzi évkönyvében Répánszki Zoltán -kedves kollégám- „Képek a Mezőkövesd környékén élt neves oktatási szakemberek életéből” című írásában olvashatunk Gárdonyi Gézáról is - „a tanítók tanítójáról”. Az írásban a szerző a nagy íróval kapcsolatban azt írta többek között: „1923-ban ismét megjelent Gárdonyi Géza szellemisége Mezőnagymihályon”.

Hogyan került szóba Mezőnagymihály? Ennek jártam utána. Röviden szeretném ismertetni, hogy mit írtak a korabeli újságok e nagy esemény kapcsán. Ehhez felhasználtam a Mezőkövesd és Vidéke című független politikai hetilap 1923 augusztusában megjelent írásait, továbbá az Egri Néplapban, 1923-ban közölt cikkeket, melyek az író szellemiségének továbbviteléről szóltak.

Mezőnagymihályon 1923. augusztus 6-án irodalmi - és művészestélyt rendeztek. Az estély iránt megyeszerte nagy érdeklődés nyilvánult meg. A művészestélyt a Gárdonyi Irodalmi bizottság rendezte, ez nyitotta meg a sorozatát azoknak az irodalmi és művészestélyeknek, melyeket a jobbára neves írókból, tanárokból és tanítókból álló Gárdonyi Irodalmi Bizottság a kisebb községekben rendezett meg a falvak intelligenciája számára.

Az estély védnökei voltak: Botlik József nemzetgyűlési képviselő, Kiszely István földbirtokos, Nehéz János tanfelügyelő, Piacsek Sándor földbirtokos, Zombori Zoltán főszolgabíró.

A rendezőség tagjai a következők voltak: Batta Joachim, Benőcs József, Dobos Sándor, Gotthard László, Gyulaffy József, B. Kovács János, Kuchar Gyula, Nagy Zoltán, Navora Kálmán, Sándor Gyula, Tusay Dénes, Újlaky Dezső, és Vicinczei István.

Az estély a mezőnagymihályi községháza nagytermében zajlott le. Belépődíj személyenként 1 500 korona, családjegy (3 személyre) 4 000 korona volt. Felülfizetéseket köszönettel elfogadtak. A vendégek elszállásolásáról és a mezőkeresztesi állomástól Mezőnagymihályra és a visszaszállításról, díjtalan kocsikról gondoskodás történt. A nagysikerű estélyre Mezőkövesdről is sokan eljöttek.

A tanítógyűlésen a mezőcsáti járás tanítói is szép számban megjelentek. Ott volt Nehéz János királyi tanfelügyelő, Borsod vármegye Általános Tanító Egyesület elnöke, Keresztes Vencel, az Országos Szövetség titkára, Simon Lajos és pénztárosa Csányi József. A helyi iskola és a presbitérium képviseletében Szabó József református lelkész, a katolikus és református egyházközségek gondnokai, a község képviseletében Kiss Lajos bíró, és Lukács József törvénybíró. Dobos Sándor, Petrovits József és Navora Kálmán nívós előadásai után a gyűlés díszgyűléssé alakult át. A küldöttség meghívta Fogarassy Jenő nyugalmazott tanítót, a kör volt elnökét, hogy 50 éves tanítói jubileuma alkalmával ünnepelje. A bensőséges ünnepeltetésben részt vett, Ároktő község küldöttsége és a jelen levő tanítók. (Ekkor még erre is figyeltek!)

Az estély műsora a következő volt:

  1. Hiszekegy. Énekelte:  a Miskolczi Dalárda
  2. Elnöki megnyitó. Tartotta: Simon Lajos
  3. Költemények. Írta és előadta: Havas István
  4. Dalok. Éneklte a Miskolczi Dalárda
  5. Egri csillagok. Írta: Jászai Horváth Elemér, szavalta: Móra László
  6. Dalok. Írta és énekelte: Jámbor Lajos dalköltő
  7. Költemények. Írta és felolvasta: Móra István
  8. Dalok. Énekelte: Kis Károly operaénekes
  9. Novella. Írta és felolvasta: Poharnik Jenő
  10. Dalok: Énekelte a Miskolczi Dalárda.
  11. Zárszó. Tartotta: Simon Lajos.
  12. Himnusz: Énekelte: a Miskolczi Dalárda.

A Gárdonyi Bizottság ezen a gyűlésen alakult át Gárdonyi Társasággá. Úgy határoztak, hogy szeptember hónapban Miskolcon fognak kultúrdélutánt tartani. Az estélyen a környék intelligenciájának nagy része jelen volt. A mintegy kétszáz, kizárólag intelligens hallgatóság, meleg szeretettel fogadta és méltányolta a felolvasó írókat éppen úgy, mint a Miskolczi Dalárda gyönyörű énekszámait. A hallgatóságnak sokáig emlékében maradtak Havas István, a Petőfi Társaság tagjának és Móra István, a Gárdonyi Bizottság tisztelt elnökének kedves költeményei, továbbá Pohárnik (Pozsonyi) Jenő irredenta szellemű novellája. Simon Lajos tanár, a Gárdonyi bizottság elnöke a tanítóság megbecsüléséről szólt a hallgatósághoz. Az előadók jóleső érzéssel tapasztalták, hogy a falu intelligenciája megértéssel és szeretettel fogadta és támogatta őket újszerű, de nehéz kultúrmunkájukban.

 

A gyűlés után 60 terítékes bankett volt. A mezőnagymihályi kultúrest után tánc volt reggelig.

Ami a dolog anyagi részét illeti elsősorban köszönet és dicséret illette azokat akik anyagi áldozattal siettek a sikert biztosítani. Piacsek Sándor, helybeli földbirtokos egy mázsa búzát és 30 kg burgonyát, Kiszely István 1 mázsa búzát, Farkas Olivér 50 kg búzát, és Botlik József nemzetgyűlési képviselő 50 000 koronát adományoztak a bankett és művészestély céljaira.

Felülfizettek  a következők: Zombori Zoltán főszolgabíró 10 000 koronát, Kudász Géza 6 000 koronát,  Bory Rudolfné 4 000 koronát, Koncz Lajos, Tokaji Nagy Kálmán, Nagy Zoltán 2 000 - 2 000 koronát, Hutter Vilmos 2 500 koronát, Nagy Sándor, Gaál Géza, Gaál József 1 500 - 1 500 koronát, Gecse Albert, Csumnek Norbert, Lőrincz György, Fogarassy Gyula, Barna Gyula _mezőnagymihályi malomtulajdonos- 1 000 - 1 000 koronát, Acél Ferenc, Szovák Péter, Birinyi István, Bartha Lajos, Vicinczei István, Ragályi Dezső, Navora Kálmán, Halmos Sándor, Fogarassy Jenő, Losonczi Gyula, Dr Mohás Géza, Siska Miklós, Drévész Norbert, Tusay Dénes, Szabó József - mezőnagymihályi református lelkész, 40 évig szolgált a faluban- és Petrovics István 500 - 500 koronát.

A rendezőség a felülfizetők hozzájárulását hálás köszönettel fogadta. A kultúrest tiszta jövedelme 121 750 korona volt, melynek a fele a csáti járásköré, fele a Gárdonyi Társaságé lett.

 

Hogyan folytatta tovább a Gárdonyi Társaság tevékenységét? (Mielőtt erről röviden szólnék szeretnék elmondani néhány gondolatot arról, hol ringott Gárdonyi bölcsője.)

 Sokan még ma sem tudják, hogy Gárdonyinak melyik volt az igazi szülőföldje. Többen Heves vármegye metropoliszát, Egert vélik annak, mivel a nagy író egy negyed századon át lakott Egerben. Mások ellenben a Borsod megyei Sály nagyközséget mondják szülőhazájának, ahol Gárdonyi csak népiskoláit járta. Sályt a Gárdonyi nevének felvételével is vonatkozásba hozzák azzal, hogy Bükkalja mentén a Hegyközön, Harsány mellett - Sály községtől  egy hegyi úton át - van egy kiránduló hely: Gárdonyi erdő. Eger és Sály, bár összefüggésben vannak anyaföldjével, de a nagy írónak más a szülőfaluja. Igazi anyaföldje a dunántúli puszta: Agárd.

Zieglerék három évig laktak az agárdi pusztán. Később a dunántúli anyai rögnek is búcsút mondtak, Borsodba vándoroltak. Mikor pedig Sályban telepedtek meg, Ziegler azt parancsolta hét éves Géza fiának, hogy a szülőfalujába keresztapjának írja meg hogy Budapesttől Mezőkeresztesig mit látott a vonaton. A Sályban töltött gyermekkorának évei voltak a legkedvesebbek az író számára.

A Borsod megyei Sály nagyközség -ekkor még ennek számított, melyet Gárdonyi  „Az én falum”-nak nevezett, s ahonnan - többek között  A bor című színdarabjának anyagát vette- 1923. szeptember 23-án emléktáblát avatott. A táblát Gárdonyi egykori iskolatársai Krokos Lajos és Ködmön János birtokosok állították.

 

A Borsod megyei Tanítók Egyesülete is rendezett Gárdonyi estélyt. Ezt Miskolcon tartották - az irodalommal és művészettel foglalkozó tagjainak közreműködésével.

A Gárdonyi Társaság 1923. szeptember 16-án megkezdte működését. Az első nyilvános gyűlést, melyet az alapszabályok szerint Gárdonyi emlékének szenteltek -Egerben tartották. Az ünnepi beszédet a társaság egyik országos tagja tartotta.

 

Az elnökség tagjai voltak: Werner Adolf dr, Breznay Imre, Molnár Kálmán dr, Torday Ányos dr főtitkár. A Gárdonyi Társaságban a pároló tagsági díj 2 000 korona volt.

 

A társaság október hónapban több alkalommal ülésezett, Werner Adolf elnökletével.

Tagválasztásokra is sor került. Tagul ajánlották: Barabás György, sárvári nyugalmazott igazgató-tanítót, a nagy író egykori főnökét, Bilkey Ferenc, székesfehérvári plébánost, a Fejér megyei Napló szerkesztőjét, Anka Jánost, a Nép című folyóirat szerkesztőjét.

Írói munkásságuk mellett mind hárman igen nagy szolgáltatott tettek Gárdonyi Géza kultuszának. A negyedik ajánlott Lándor Tivadar, a Heves megyei származású ismert nevű író. Torday Ányos doktor főtitkár jelentette, hogy az alakuló ülés óta 10 tiszteletbeli tagot választottak. A társaság tagjainak száma 40 fő, ebből 23 egri, 17 vidéki. A tagok közül 25-en vállalkoztak felolvasó ülésekre. Az alapító tagsági díj 200 000 korona volt.

 

A Gárdonyi Társaság programja rendkívül gazdag volt. Havonta tartottak ülést. November hónapot Madách Imrének szentelték, születésének 100. évfordulója alkalmából. A társaság minden november 3-án kiment Gárdonyi sírjához, hol rövid megemlékező beszédet mondtak, koszorúztak. Közreműködött az egri dalkör, és az egri polgári dalkör. A januári társasági összejövetelnek Gyöngyös, a márciusinak pedig Tiszafüred adott otthont, melyen felolvasó üléseket tartottak.

Fiatal irodalmi társaságunk, mely a Gárdonyi kultusz ápolására alakult nagy érdeklődés mellett működött. Erről Werner Adolf doktor címzetes tankerületi főigazgató a Gárdonyi Társaság elnöke számolt be arról az érdeklődésről, amely a Gárdonyi Társaság megalakulását követte. A Gárdonyi Társaság azért alakult meg, hogy ápolja atyamesterének, Gárdonyi Gézának kultuszát. A keblekben régóta ott élt a vágy, hogy az irodalommal foglalkozó egriek és környékbeliek egy táborba tömörüljenek. Ezeket tömöríteni, munkásságukat fokozni is célja volt a Gárdonyi Társaságnak nemcsak megye, de országszerte is .

 

A fiatalos hévvel, de emellett a legférfiasabb komolysággal megkezdett munkához a legszebb reményeket fűzték. Eger és Heves vármegye közönsége bizonyára legteljesebb jóakarattal, szűkebb hazájának meleg szeretetével támogatta a szellem és a toll, az élő szó és tett becsületes magyar munkáját.

Nagy örömünkre szolgál, hogy a társaság létrejöttét pátriánkban, Mezőnagymihály községben határozták el.

                                 Tóth Béla

                              nyug. isk. ig.

Mezőnagymihály címere, pecsétje és zászlaja

 

            Borsod vármegye levéltár őrzi a község régi pecsétnyomóját, amelynek latin nyelvű körirata: SIGILLUM NAGY MIHALYIENSE /magyarul: Nagymihály pecsétje/. A pecséten ábrázolt címer: A pajzsban füves talajon egy bárány lépked, a pajzsot koronás sisak ékesíti, melynek sisakdísze növekvő, szablyát tartó oroszlán. A pecséten évszámot is láthatunk/1722/, ami készítésének idejére utal. Borsod vármegye levéltárában lévő régi iratok tanulsága szerint ezt a pecsétet használta a község a 18.-19. században. Egy múlt századi, az ország címereit tartalmazó kiadvány rajzban közölte a címeres pecsét képét, jelölve a színeket is. A pecsétnyomó és az utóbbi ábrázolás alapja lehet a régi címer megújításának, s a zászló megtervezésének. A 270 éves régi címer oly szép és kifejező, hogy rajta változtatni, akár hozzátenni, akár elvenni, fölösleges lenne. Egyébként is minél régibb egy címer, annál értékesebb. A címernek továbbá nem feladata, hogy kifejezze a gazdaság, társadalmi, kulturális stb. változásokat, a múltat, a jelent, a jövőt. A lényeg, hogy megkülönböztető jelkép legyen, olyan jelkép, amely más jelképektől eltér, azokkal össze nem téveszthető. Ezeknek, a követelményeknek a régi címer maradéktalanul megfelel. Egyike a megyében a legszebbnek, a legjobban megtervezettnek, ezért nem új címertervezésről, csupán a régi megújításról, felújításról lenne szó. Régente általában nem volt zászlaja a községeknek, így Mezőnagymihálynak sem. A zászló színei a címer színeit ismétlik, s bele kerül a címer képe.

            A megújított címer hivatalos leírása a következő: Kerektalpú pajzs kék mezejében zöld mezőn ezüstszínű bárány lépeget. A pajzsra helyezett arany koronás ezüst lovagi sisak sisakdísze növekvő arany oroszlán, amely jobb első mancsában ezüst szablyát tart. A sisakfoszlányok színe kék-ezüst ill. vörös-arany.

            A zászló: Fehér, két szélén egy-egy kék sávval. A középső, szélesebb mezőben a leírt címerrel.

            A címerábrázolásnál az arany megfelelője a sárga, az ezüst megfelelője a fehér szín / miként a zászló ábrázolásánál is látható/.  

Karácsony régen

Sokunk számára hihetetlennek tűnik, hogyan készülődtek Nagyszüleink, Szüleink a karácsonyra.

            80-100 évvel ezelőtt Mezőnagymihály lakói a földművelés nehéz kétkezi munkájából, és állattartásból éltek. Kora tavasztól késő őszig fáradságos munkával termelték meg és takarították be a termést a család és állataik számára. Ekkor még minden család önellátó volt, ezért amit csak lehetett hasznosítottak. December elejére igyekeztek befejezni minden munkát a földeken.

            A család apraja és nagyja ekkor sem tétlenkedett, volt munka bőven a ház körül. Több generáció, sokszor 3 nemzedék is élt egy fedél alatt, szeretetben-békességben. Nagy volt a gyermekáldás: 4-6, sőt 8-10 gyermek nőtt fel egy családban. Mindenkinek megvolt a feladata. A férfiak etették az állatokat, rendbe tartották az istállót, udvart, megjavították az elnyűtt szerszámokat. A gyerekek délelőtt-délután iskolába jártak. A nagylányok fontak-szőttek, takarítottak-mostak. A gazdaasszony maga dagasztotta, sütötte hetente a kenyeret. A tejfölösleget megaltatta, tejfölt-túrót készített, vajat köpült. Maga gyúrta, nyújtotta a különféle tésztákat. Akkoriban az asszonyok még naponta friss ebédet főztek.

            Karácsony előtt sok háznál volt disznótor, ezen összejött a rokonság. Nem volt hűtő-fagyasztó: pácolva, füstölve tartósították, szellős hideg kamrában felaggatva tárolták, beosztva egész évre.

            Érték volt minden, ami megtermett, be kellett osztani egész évre. A felesleget – tejáru, tojás, baromfi – kosarakba, batyuba kötve gyalog vitték hátukon a mezőkeresztesei és mezőkövesdi piacra. Ebből vásároltak gyertyát, petróleumot, gyufát a világításhoz, hiszen villany ekkor még nem volt. Híresek voltak a karácsonyi vásárok Mezőcsáton és Mezőkövesden. Itt adták el a lábasjószágot. Ennek árából vették meg családtagjaiknak a csizmát, kucsmát, meleg kendőt és kabátot, amire éppen szükség volt és anyagi helyzetük engedte. A falusi kisbolt polcain csak a legszükségesebb áruk – só, paprika, rizs, cukor – voltak.

            Déli gyümölcsöt nem árultak, mint napjainkban. Elképzelhető, milyen finom csemegének számított a gyerekeknek a „vásárfia”: pár szem narancs, füge, szentjánoskenyér. Ezek felkerültek a karácsonyfára és csak ünnep után ették meg.

            Karácsonyra és más jeles ünnepekre csigát készítettek. Ez került a levesbe, emelve az ünnep fényét. A csiga-tészta készítése igényes munka, téli estéken összeülve-beszélgetve erre is jutott idő. 24-én minden háznál sült diós-mákos kalács, amit nem bejglinek, hanem „ködmönujjának” neveztek. A kalácstésztát jó nagy rudakba tekerték fel, tepsibe rakták és a kemencében aranybarnára sütötték. Készült kerek fonott kalács, azt reggelire tejeskávéval fogyasztották. A sütemény később jött szokásba: rácsos diós, habcsók, mézes, lekváros omlós. A finom cipó, kalács illata betöltötte a konyhát.

            A legszegényebb családok is azon igyekeztek, hogy karácsonyra legyen a gyerekeknek egy új csizma, meleg ruha, jusson az asztalra jobb étel. Egy szerény fenyőág vagy fa, rajta színes papírba csomagolt dió, kockacukor. Szaloncukor nem volt még, helyette házilag sült mézes figurák díszítették a karácsonyfát, amit a Jézuska hozott Szenteste a gyerekeknek.

            A reformátusok hétköznap esténként, a katolikusok hajnali misén, Advent négy vasárnapján délelőtt-délután mentek templomba, lélekben így készültek az ünnepre. Szenteste sem volt ez másként. Az emberek igyekeztek minden munkát befejezni. Ünneplőbe öltözve, csikorgó hidegben, talpuk alatt ropogó hóban mentek az istentiszteletre, ill. az éjféli misére, hogy megünnepelhessék Jézus születését.

            Hazaérve a kemence sugárzó melege fűtötte fel dermedt kezüket-lábukat. Az asztalon pislákoló petróleumlámpa fényénél gyűlt össze a család. Áhítattal nézték a karácsonyfán kigyúló gyertyát, szívták magukba a fenyő szobát betöltő illatát. Szívükben ott volt a remény: Krisztus, a Megváltó megszületett.

            Az ablakon „kántáló” gyerekek kopogtak illendően, kérdezvén: meghallgatják-e éneküket? Igenlő válaszra szép csengőhangon énekelték: „Krisztus Urunknak áldott születésén”, „Az Istennek szent angyala” kezdetű énekeket. Betlehemesek is jártak a faluban. Ahol fogadták őket, eljátszották Jézus születésének történetét. Jutalmul megvendégelték őket, vagy pár fillért kaptak.

Nagyot változott azóta a világ. A XXI. század elején számunkra természetes kényelmes, komfortos lakásban élni. A technika vívmányai vannak segítségünkre mindenütt. A televízió, az internet közel hozza a világot.

            Adventi várakozásunk, karácsonyi készülődésünk is más. A boltok árutól roskadozó polcai, a bevásárlóközpontok csillogó-villogó díszei kínálják magukat. Ki-ki lehetőségei szerint ajándékozhatja meg szeretteit. Ma sem könnyű az élet. Vannak nehéz sorsú emberek, családok, akik segítségre szorulnak.

            A múltba visszatekintve összehasonlíthatjuk jelen lehetőségeinket, tudjuk értékelni elért eredményeinket, fejlődésünket. Jó lenne, ha  Karácsonykor mindannyiunk szívében ott lenne a remény, hogy összefogással, egymást türelemmel elfogadó szeretettel induljunk egy még szebb jövő felé.

Monoki Ilona

A Nagyecsér-tanyaközpont története

A Szabadföld Tanyavilág címmel meghirdetett pályázatára

 

Az 1900-as évek elején egy közigazgatásilag Mezőnagymihályhoz tartozó nagybirtok, kisparcellákra osztva eladásra hirdettetett. Akadtak is rá vevők a környező falvakból, kispénzű és önállósulni akaró cselédek és parasztemberek. Egy-két holdas beltelkeket és 20-30 holdas kintlevő parcellákat vásároltak, majd a Csincse-patak partján, mezőnagymihályoz 8 km-re megépítették a kis tanyaközpontot, Nagyecsér-tanya lett a neve. Állítólag Ecsér nevű volt az elparcellázott nagybirtok tulajdonosa.

A telepesek szentistván, Mezőkövesd, Maklár, Poroszló, Sarud községekből kerültek ki. Ez-két lóval kezdtek gazdálkodni. Azonkívül tartottak sertéseket, tyúkokat, libákat, kacsákat. A kis gazdálkodók között legeltetési társulat alakult. Maguk között választottak elnököt, pénztárost, tehén- és sertéspásztort. A legelőket egybevették, mindenkinek része volt benne a földje nagysága (mennyisége9 szerint. A 20-30 házból épült település valóságos kisfalusi életet kezdett élni. A tanyaközponton kívül még volt több szétszórt urasági tanya: úgymint Liba-tanya, Zsindelyes-.tanya, Nagy-tanya. Olivér-tanya, Gólyás-tanya, Kenyérváró, stb. később, amikor az Ecsér tanyaközpontban egy család kis szatócsüzletet és kocsmát nyitott ezekről a tanyákról is bejártak a Nagyecsérbe élelmiszert, italt vásárolni, vasár- és ünnepnapokon szórakozni a kültanyákon lakó cseléd és dohánytermelő emberek. Az 1920-as évekre már virágzó település volt a Nagyecsér, majd 1927-ben újra eladásra került egy Nagyecsér mellett lévő urasági birtok a tanyával együtt. Ezt a Mezőcsát mellett lévő dollártanyai Amerikás kisparasztok vették meg, 7-8 család. Itt már egybe mérték ki a földeket, ki mennyit vásárolt 30-40-50-100 holdakat. Mindenki a maga területére építette a tanyáját. Ez lett összesítve a Kisecsér- tanya. Sok gyerek nőtt itt fel iskoláztatás nélkül. Végül is összefogtak a szülők, elmentek a Községi Tanácsra, majd a Járási Tanácsra és tanítót kértek a kis településre. Némi huzavona után meg is kapták a tanítót. Lakást a helyi lakosok adtak neki és az iskolának is. Egy nagyobb lakószobát, ahol 40-50 gyerek elfért szűkösen, délelőttre- délutánra osztva. Így folyt a tanítás vagy 20évig. Amikor én jártam iskolába(1930-36), már 66-an is voltunk, mégis megtanultuk a tudnivalót úgy, hogy amikor vizsgáztatni jöttek a községből a jegyző, bíró, tanítók és a pap, nagy dicséretet kaptunk tanuló és tanítónk is. Azt mondták, hogy a falusi gyerekek sem tudnak jobban. Itt jegyzem meg, hogy még kovácsműhely is volt a kistelepülésen, egy ideig kettő is, sőt még suszter mester is. Cipőket, csizmákat talpalt, toldozott.

            A tanyaközpont Nagyecsér szépen kivirult. Már 1930-ban 3 rövid utcája volt. A nádtetős házakat cserepesre cserélték a kisgazdálkodók. Kívül-belül szépen bemeszelték fehérre vagy színesre. Szép rózsákat, koszorúkat pingáltak az alapmintára. Minden háznál gondozott virágoskertek, a veteményesben gyümölcsfák, vetemények díszlettek. Az udvarok tisztán rendbe téve. Vasár- és ünnepnapokon a környező tanyákról összejöttek a fiatalok. A fiúk a kocsmánál iszogattak, vagy kugliztak Harmonikával, cimbalommal, citerával muzsikáltak. A lányok egymást karolva, 6-8-an egy-egy sorban végig-hosszig sétálgattak szépen felöltözve az utcákon. Közben beszélgettek, nevetgéltek, dalolgattak. Időnként a legények is hozzájuk csatlakoztak. Majd odacsalták a lányokat is a kocsmaudvarra, ahol muzsikáltak a fiúk és hamar vidám táncra és nótára kezdtek, sőt a kapukban üldögélő apák és anyák is odakullogtak, nézni a fiatalok mulatozását. A sötétedés kezdetével a lányok hazaindultak, ki hamarább ki később. A legények meg vagy ottmaradtak, vagy egyik-másik hazakísérte valamelyik neki tetsző lányt, amiből aztán jegyesség majd nagy lakodalom kerekedett. Templom akkor még ott nem volt. Az esküvőre a násznéppel a mennyasszony, vőlegény és a násznép lovas kocsival mentek a szomszéd községbe, Mezőnagymihályra. 10-15 szépen felvirágozott, felkendőzött, felszalagozott kocsikkal, lovakkal dalolva cigányzene kísérettel hajtottak hol jó, hol rossz úton. Ez igen szép és felemelő volt, de egyben izgalmas is. Akkor még nem volt az a szabály, hogy a lovat hajtó nem ihat és bizony ittasan nagy volt a virtus a kocsisok között. Volt, aki el akarta mellőzni a másikat, az meg ezt nem engedte. Lett ám ebből nagy száguldás, kiabálás, sikoltozás, kétségbeesés a kocsin ülőknek. Még volt hogy végül verekedésre is sor került. Ezt aztán a legjobb lagzinak is fekete foltja maradt hosszú évekig.

            Később aztán a háború utáni években Mezőnagymihály községben is kialakult katolikus parókia. Attól kezdve havonként egyszer lejár a katolikus és a református pap Istentiszteletet tartani a Nagyecsér- tanyaközpontba. Először házaknál hol egyik vagy a másik helyen volt az Istentisztelet. Hanem a földosztás után többen lejöttek a tanyakörletbe lakni. Nagymihályról és Tiszabábolnáról, akiknek az itteni nagybirtokból osztottak földet, házhelyet. A Ferduda és Gólyás- tanyán kis tanyaközpontok létesültek. Akkor már több lett a gyerek is. A többi uradalmi tanyák állami kézbe kerültek a Zsindelyes, a Nagy- tanya, az Olivér- tanya. Ezeken, a tanyákon állami gazdaság alakult, gazdálkodott. Ott is sok volt a gyerek a családoknál. Kicsi volt már az egy szoba iskolának. Mezőnagymihály elöljárósága új iskolát épített a Nagyecsér- tanyaközpontban. A kültanyákról három állami gazdasági szekér hordta az ecséri iskolába a gyerekeket naponta reggel és délután. Az Istentiszteleteket ekkor már a nagy és szép iskolában tartották az egyházak, majd ezt a kommunista rendszer nem engedélyezte. Így ismét házakhoz kerültek az Istentiszteletek. Az akkori áldozatos, törekvő plébános sok nehézségek árán, több hivatalba kopogtatva kijárta, hogy a Nagyecsér- tanyaközpontban az egyházak rendelkezésére bocsájtson az állam két megüresedett telket, templomépítés céljára. Megindult a helyi egyéni adakozás az építés költségeire. Mindkét felekezet hívei között. A férfiak fogatokkal, közmunkával szállították az anyagot, segítettek a mestereknek. Az asszonyok meg járták a környező falvakat illegálisan, rettegve az akkori hatalom megtorló intézkedése, fenyegetése miatt. Bejártuk mégis Tiszabábolna, Valk, Négyes, Szentistván, Mezőkövesd, Keresztpüspöki, Mezőkeresztes, Gelej, Mezőcsát, Tszakürt, Tiszatarján, Tiszapalkonya, Ároktő falvakat egy-egy kis adományt, segítséget kéregetve a templomunk építése céljára. Kettesével járkáltunk. Az Isten is segített bennünket. Sehol semmi baj nem ért, ellenségeskedéssel nem találkoztunk. Ahová csak bementünk mindenütt adtak egy-két, tíz-húsz forintot. Nagy-nagy örömünkre összejött ezekből az adományokból annyi, hogy felépült a kis templomunk.

            Segítettünk a falrakásnál, vakolásnál, ki mennyit tudott. A meszelést már közmunkával csináltuk. Elmondhatatlan mennyire örültünk az új templomnak és imaháznak. Közben a község segítségével mindhárom utcára betonjárdát készítettünk. Nem kellett már ősszel és tavasszal féllábszárig érő habarékban járni a boltba és templomba.

Az ötvenes évek végére, a hatvanas évek elejére sikerült kijárni néhány rámenősebb asszonynak, hogy bevezessék a villanyt is a tanyára. Az egyik legközelebbi Tsz- tanyáról hozták át az áramot. Ez már az öröm csúcsa volt. Az első kigyúlás estéjén éjfélig jártunk örvendezve, dalolgatva a kivilágított utcákat. Persze mindenki bevezette a lakásba, istállójába is az áramot. Rövid idő múlva majd minden házban működött televízió, szaporodtak a hűtők, mosógépek gáztűzhelyek is. Sőt szintén az asszonyok kérelmére, erős akaratára megkaptuk a tejcsarnokot is. Nem kellett már utána 12-15 km-t gyalogolni, biciklizni vagy kocsin zötykölődni piacra a tejtermékkel. Cipelni háton a batyut. A csarnokban elég jól fizettek a tejért.

            Hanem aztán, rövid idő leteltével „beütött a mennykő” a tanyavilág életébe. Körzetesítették államilag az iskolákat. Elvitték a szülők mélységes felháborodása ellenére először a felső tagozatot- a Mezőkeresztesen megalakított kollégiumba- aztán az alsó tagozatos gyerekeket is oda járatták iskolába. Kéthetenként hozták őket haza hétvégére. Egy fából összetákolt kétkerekű, fedeles, faüléses, zetorral vontatott tákolmányon zötykölődtek a szegény kicsi elsős gyereke is. Télen a göcsörtös, fagyott földutakon, ősszel-tavasszal a tengelyig érő sárban, ha elakadtak félúton, onnét nyakig sárosan caplattak haza majd vissza a kollégiumba kajával, könyvekkel a nyakukban kimerülten, leizzadva. Télen a hóban órákig dideregtek a hideg kocsiban, amíg a lánctalpasért ment a zetoros, ami továbbvitte őket.

            Így aztán minden öröme a tanya népének keserűségbe fulladt. Lassan kezdtek elköltözni, behúzódni valahová, a környező falvak és városok valamelyikébe. Addig-addig míg elnéptelenedd az egykor virágzásnak indult tanyavilág. Nincs már Istentisztelet, csarnok, bolt, kocsma. Üresen, lepusztulva áll a templom, az iskola épülete. Sok házat lebontottak vagy lerombolódott. A valamikor 7-8 száz lelket számláló településnek 2001-re már csak 7 lakója maradt. A szép virágos kiskerteket és a gondozott gyümölcsös veteményes kerteket embermagasságú gaz, bogáncs, parlagfű sokaság uralja. A templom teteje beszakadva, ablakai betördelve. A kis oltárokon, szobrokon galambok, baglyok tanyáznak. Mi, akik ott nőttünk fel megszokva a tájat, a kis közösséget, fájó szívvel látjuk ezt.

            Most munka nélkül tengődik a sok fiatal falvakban. Miért nem lehet kiosztani a parlagon maradt földeket olcsó áron? Biztosan lenne vállalkozó, akár messzebbről is, akik helyrehoznák a lepusztult épületeket, megművelnék a földeket, ahogy annak idején mi is, szorgalommal boldogulnának a családok. Megjegyzem még, hogy az első tanítók közül az egyik 15 évig maradt ezen a kis tanyán. Addigra négy gyermekét nevelt föl. Ez a tanító Dömötör László a feleségével együtt nagyon sokat tett a település kulturális felemelkedéséért. Színelőadásokat terveztek minden évben a gyermekeknek Karácsonyra a felnőtteknek farsangra és aratás végére. Ezek az előadások szereplőknek, nézőknek mindig nagy élményt jelentettek. Kettő hónapig is jártunk kétszer hetenként próbálni, ez is jó szórakozás volt. Szabadtéren adtuk elő a János vitézt, a Falurosszát. Még a szomszéd községekbe is meghívtak bennünket vendégszereplésre akkora sikerünk volt.

            Akik még élünk, szétszóródottan a falvakban, szomorodott szívvel sóhajtunk segítségért, az egykor szépen virágzó tanyaközpont pusztulástól való megmentéséért.

 

Mezőnagymihály, 2003. december 10.

 

                                                                       özv. Szőke Aladárné

                                                                       79 éves majd nyugdíjas, Kisecsér- tanyai,

                                                                       majd Nagyecsér- tanyai, jelenleg

                                                                       Mezőnagymihály, Kertalja u.26.sz. alatti lakos

Történelmünk, falunk története, a családok története összefüggő ismert és ismeretlen voltában lezajlott történetekből határozódik meg. Közös múltunk jobb megismerése végett, közlésre, rendelkezésre adom édesanyám /Jóczik Jolán/ családja által megőrzött közel háromszáz éve élt atyámfia által küldött történelmi értékű útleírás másolatát.

                                                                                                                            Bogárdi Ferenc

Eredetije: M.T. Akadémia. Oklevelek. 1725. IV. 2.

Másolata: M.T. Akadémia. M. Irod. Levelezés 4.1.4.sz.

Tudományos Gyüjtemény 1821. X. kötet

Az akadémiai írott példányokat a nyomtatással s a szépírásos másolattal egybevetette s helyesnek találta: Pataki János Bpest 1961. jún. 28.   

 

1725. Ápr. 2.

Turkolyi Sámuelnek Astrakánból irt Tudósítása.

 

Szikszai Biró Uramnak, és az egész Tanátsnak, Szüts István, Gyüre Janko, Szarka Janko, Pap István, Kereskényi István és Pál, Csáji Gyurka és Sigmond, Tajnai János, Bagi István, Tiszt. Prédikátor és Mester Uraiméknak jó egésséget Kivánok: élljenemek ő kegyelmek sokáig, én is élek kegyelmeteknek szerelmes édes barátim, Atyámfiai, Szomszédim, Rokonim Istennek áldását kivánom utolsó tsepp véremig.

Szerelmes Édes Atyámfiai! Istentől szerentsés, jó egésséges hosszu életet kivánok Kegyelmeteknek!

El-unván a heverést 1716-ik Esztendőben, indultam Szerentsém keresésére Moldván által Kozák Országban, és a mint a régi Magyar Históriáink tartyák az Scythiai birodalomban, és azon Esztendőben teleltem egy Kozák Urnál Myrhorod nevü Városban, ki is igen nagy gazdagságu Ember /mivel vagyon 600 Fejős Tehene, 1400 Juha, 1700 kantza lova, 145 Paripája, és egyéb megmondhatatlan gazdagsága/ ezen nagy Gazdagságu Ember kegyelmességéből mentem a Balticum Tenger mellé 300. mérföldnyire Péterburg nevü Városban, a holott is találtam a Felséges Muszkaczárt, és én ezen Felséges Ur parantsolattyából kezdettem a Muszka nyelvnek tanulásához, mellyet meg is tanultam ugy annyira, hogy irni és beszéllni jól tudok, és ezt a nyelvet megtanulván lettem Fő Hadi-tiszt, most is azon Tisztben fungálok, fizetésem 754. Magyar Forintom, 8. paripám-Szénám s abrakom, két Szolgámra fizetésem, és ezen Peterburg nevü várostól, komenderoztattam hajokon a volga vizén tul 100. mérföldnyire esik az Caspium Tengerre, mely Tengeren is a rettenetes szélvészek miatt kéttzer szenvedtem Gálya törést: de Isten engem életben megtartott, mert Gályának deszkáira kapván a Tengernek habjai a szárazra kivetettenek, mostan pedig Felséges Ur hadaival lakom Persiában Szulyák nevü Városban, a honnét az Ararát hegye is mellyen a Noé bárkája megakadott, láttzik a mely Magyar Országtól esik 7. avagy 800. mérföldnyire. Táplál engem a reménység, hogy még ilyen messze földről is megfogom látni el hagyott Édes Hazámat Nemzetemet. Ezen Farkas Máté Hiripi ember 40 Esztendeig volt a Kubáni Tatár rabságban, onnét pedig esett rabul a Kutyafejü, avagy Kalmuk Tatárok kezében, a holott is azon Kutyafejü Tatárok Chámjának /kinek neve Juha/ raboskodott. Onnét Isten gondviseléséből megszabadult, és szökött egy Városban Asiának Astrakán nevü Várossában. Én pedig Ősszel ki szálván a Tengeri Gályáról mentem azon Városban, és Véletlenül reá találtam és megörültem, hogy ily idegen Országon az Isten énnékem engedett Magyart látnom, a holott Magyar Országnak még hire is ritkán hallatik, és én ezen szegény embert vittem Quartélyomra, a holott tápláltam és tartottam, s mellettem lévő Strázsa Vitézimnek is megparantsoltam, hogy senki őtet bosszusággal né illesse: mikoron pedig Tavasszal a Tengerre hadakozni mentem, őtet el botsátottam, és el kisértettem mellette lévő rabtársaival együtt 500. mérföldnyire, és adtam néki utra való elegendő költséget, ki énnékem erőssen megesküdt, és önnön magát megátkozta, hogy ezen Levelemet Nemzetemnek Szikszó Várossában megadja, én is ötet megátkoztam, hogy az Isten ötet öllye meg hirtelen való halállal, ha ezen Levelemet Nemzettségemnek meg nem adja. Azért aki ezen Levelemet fogja látni, és olvasni, mondja meg, hogy hitiről emlékezzék meg, és a szerént fogadását telyesittse bé.

Kegyelmeteknek pedig /ha unalmas nem lennék/ ezen Országnak dolgairól és szokásairól mulatsságnak okáért egy keveset irok. Mivel a Historicusok ugy irják, hogy a magyarok avagy Hunnusok Scythiából jöttenek Európába és ezen Országban tudakoztam azoknak lakásokról, és én azon Magyaroknak lakásokra reá is akadtam, kiknek lakások volt a Volga vize mellett, igen fövenyes, és erdőtlen helyen, mindazáltal szép házakban laktanak mivel ma is kályha darabok olyanok találtatnak, mint nálunk az ujj keresztyén Korsok, Téglák pedig igen szélesek és szépek,melyből megesmérhetni, hogy szép házakban laktanak. A Magyarok Királya pedig lakott Kuma nevü folyó víz mellett, melynek Palotái jollehet rongyosok, de ma is fent állanak, és azon helyen még ma is Pogány nyelven hivják Magyarnak. Magyar nyelven pedig sehol sem beszélnek, se Magyar Faluk nintsenek: a mint pedig a Magyar Calendarion, irja hogy Anno 445 a Magyarok vissza tértek Scythiában, azok be telyesedtenek a Chrimi Tatárok között,most is Chrimben a Tatár Chám protectiojok alatt vagynak, hét Faluk, melyben Magyarul beszélnek, és azon Falukban voltam is. Olyan Ország pedig a hol Magyarul beszélnének több nintsen a mi Magyar Országunkon kívül.

Ebben az Országban sok bálvány imádó Nemzetek vagynak, Csuház és Modva nevü Nemzetek, a kik imádság helyében Kantza lovakat és Juhokat ölnek meg az Istennek, mellyeknek husokat magok eszik meg, a bőrét pedig Istennek adják, és azt Füzfára felfeszitik, Némellyek pedi a Nyúl bőrt meg töltik Szénával, és attol mint Istentől szép időt kérnek, hogyha pedig esső talál lenni, erőssen megkor batsolják és tüzre teszik. Az holt testeket némellyek meg égetik, némellyek vizbe vetik, kik mitsoda planeta alatt születnek. Az itt való Indusok Templomokban pedig Ördög képeket imádnak, és azt mondják, az Ördögnek a ki ellenségünk kell imádkoznunk, az Istennek pedig mivel kegyelmes nem kell. Az holttestekkel is igy bánnak, hogy azokat meg égetik, és Szóró lapáttal annak hamvát széllyel szürják. A mely Asszony pedig özvegységre marad, a többé Férjhez nem mehet, hanem nagy rakás fát rakat, s annak tetejében fel üll, és a fát-körülötte olajjal éa zsirral megöntözi, és magát elevenen megégeti. Ezek a Tehénnek is imádkoznak azért, hogy ő Tejet és vajat ád, a hugyát pedig nagy betsületben tartyák: némellyek a döglött hust inkább megeszik, mint a friss hust, mivel azt tartyák, hogy jobb a kit az Isten öl, mint sem a kit az emberek. Némellyeknek pedig sem Papjok, sem Templomok, sem irások nintsenek.

A Scythyai birodalomban sokféle Tatárok vagynak, a kik másféle Nemzeteknek nagy ellenségei u.m. Cserviszi, Csuvaszi, Harakalpagi, Mordvai, Barkilczi, Kalmuki, Kabanszki, Trukmantzki, Kivintzki, Karagantzki, Andraviczi, Csekfantzki, Kimczki, Cserkétzi, Bugharczi, Glanczi, Smaburuntzki Tatárok, a Crimi, Butsaki, és Nogai Tatárokon kivül. Az ugharczi Pogány Tatárok ugrosnak, vagy ugrándoznak, és ilyen szókat szolnak. Csakszej-Bakszej, és való mikor ugrik mindenkor homlokba vágja magát éles késsel. Én rajtok igen tsudálkoztam, és azt gondoltam, hogy mind meghalnak a rettenetes sebek miatta, de megkenvén azután magokat, harmadnapra semmi gondjok nem volt.

Anno 1720. Voltam egy Muszka nevü Városban, a melyben sok ritkaságot observáltam, mert ugyan is annak a Városnak kerületi vólt 15 mérföld. Temploma vagyon 1600, harang 9600, egy nagy kiváltképpen való harangnak a kerületi /mellyet mértem/ 89. arasz. Ebben a Városban láttam iszonyu ordito Oroszlánokat, és tsudálkozásra méltó nagy Elefántokat, melynek az hátán ültenek 30. fegyverfogható emberek, és kettőnek a hátán 60 az az hatvan, mind eleségekkel, mind hadi készületekkel egyben.

Én többet is irnék, de ezen órában jöve hozzám a Gályás Mester, és ezt mondotta hogy Napkelet felől igen jó Szél támadott, és az Gálya Vitorláját fel akarja emelni, mert Isten segittségéből szándékozunk indulni a Persák ellen nap nyugottra, ezért ezen Levelemet hirtelen bé is petsétlem, ajánlván magamat az Isten gondviselésének és a szerentsés Szeleknek, mivel a Tengeren való hadakozásnak társa a Szél és a rettegés mert a rettenetes habok egyik a másikra ugy ómlanak, mint a nagy hegyek: bizony az Istennek ezért hálát adok, hogy olyan bátor vagyok a Tengeren, mint Szötskő a kantza ló hátán.

Maradok kegyelmeteknek Atyámfia Turkolyi Sámuel, Irán Astrakánban a Caspium Tengere mellett 2-a Apr. Anno 1725.

 

Ezen régi levelet Tek. Virágh Pál, Szabad Kun Sz. Miklós Várossa Fő Birája közlötte.

 

„Boszorkányok pedig nincsenek” ?

Egy mezőnagymihályi boszorkányper története.

 

Könyves Kálmán királyunk sokak által ismert törvénycikkelye: „A boszorkányokról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálatot ne tartsanak.”

Mindenkinek magánügye, hogy mennyire hisz a varázslásban és a mágiában, de tény, hogy a középkorban nagyon is hittek a boszorkányok létezésében és tartottak is tőlük.

Ki is a boszorkány? A boszorkányokat olyan lényeknek tekintették, akik rendkívüli képességekkel vannak felruházva. Az emberek a megmagyarázhatatlan és rendkívüli dolgok megjelenését tulajdonították nekik. Az átlagember meg volt győződve arról, hogy a boszorkányok az ördöggel állnak összeköttetésben, és az ő segítségével természetfölötti dolgokat képesek véghez vinni: például emberi alakjukat akkor tudják megváltoztatni, amikor akarják. Mivel az ördögökkel álltak összeköttetésben, fő feladatuk az emberek megrontása, illetve károkozás. Az ördöggel való cimborálás a vádak között mindig az első helyen szerepelt, ez istentagadást jelentett. Gyakori vádként szerepelt még a gyermekgyilkosság, természeti katasztrófa, szárazság, éhínség, vagy a pestis elterjesztése.

Az üldözöttek gyakran olyan átlagemberek voltak, akiket vagyonuk megszerzése érdekében kínoztak és égettek el. A dolog érdekessége, hogy a börtön és a bíráskodás költségeit az elhunyt „boszorkány” rokonaival fizettették meg. A boszorkánysággal megvádoltakat a legtöbb esetben elítélték és kivégezték. Csak nagyon ritkán fordult elő, hogy a boszorkányság nem nyert bizonyítást, hiszen a vádlottakat általában annyira megkínozták, hogy végül inkább mindent bevallottak, amit hallani akartak tőlük.

A 14. századtól egyre hevesebb lett a boszorkányüldözés Európa szerte, ez az üldözés a 15. században érte el csúcspontját, VIII. Ince pápa (1484-92.) „boszorkánybullájának” megjelenésétől (1485.), mely a boszorkányságot halállal büntetendő szentségtörésnek nyilvánította. Jacob Sprenger kölni és Heinrich Kramer dominikánus szerzetes, a két boszorkányüldözéssel megbízott inkvizítor 1486-ban megjelent „Boszorkánypöröly” című könyve a boszorkányüldözések kézikönyvévé vált. Csupán a Biblia fogyott nagyobb példányszámban abban az időben. A középkori Európa országai közül Németországban volt a legkegyetlenebb és legtöbb halálos áldozatot követelő peres eljárás.

A magyar boszorkányperek jelentősen különböztek a többi európai ország pereitől, elsősorban abban, hogy a legtöbb esetben nem végződtek halálos ítélettel és a tortúrát (kínzás) sem alkalmazták.

Könyves Kálmán fent említett törvénye is bizonyítja, hogy az 1100-as években is voltak boszorkányperek. Az utókor számára viszont csak későbbi perek jegyzőkönyvei maradtak fenn kihallgatásokkal, tanúvallomásokkal, bizonyítékokkal. Magyarországon összesen 1000 ilyen per nyoma maradt fenn, 1565-ben volt az első boszorkányper, melyről írásos emlék is maradt fenn. A leghírhedtebb az 1728-as szegedi, mely során 13 embert égettek el a Boszorkány-szigeten. Azzal vádolták őket, hogy miattuk nem volt elég eső, csak jégeső, ami elverte az összes termést.

 A fennmaradt jegyzőkönyvek között szerepel egy mezőnagymihályi boszorkány perének története is, mely a következő volt:

Az 1700-as évek elején járunk, gyönyörűen süt a forró júliusi nap. Kovács János nagymihályi birtokos – mit sem sejtve - egyik szolgájával a geleji pincékhez indult. Oda érve meglátták, hogy Kis András pincéjéből Petra Miklósék kutyája jön ki. A kutya többször visszafordult, lement a pincébe, majd amikor újra felbukkant nem tett egyebet, csak a falu felé fordulva ugatott. A gazda először a szolgáját akarta leküldeni a pincébe a kutya után, de a szolga annyira félt, hogy kénytelen volt ő a furcsaságnak utána nézni. Lement a pincébe. Amikor ott lenn hozzászokott a szeme a sötétséghez észre vette, hogy a kutya ott ül vele szemben a földön, de amikor azt jobban szemügyre vette, azt látta, hogy nem is a kutya az, hanem annak gazdasszonya, ráadásul az ő szomszédasszonya, Petra Miklósné Székely Éva. Kovács János kiszaladt a pincéből, szolgájának már messziről kiabálta:

- Boszorkány van lenn, azonnal gyújtsuk rá a pincét!

De amint jobban átgondolta a dolgot, és a közelben lévő érett búzára gondolt, félt, hogy arra is átterjedhet a tűz, így inkább úgy döntött, hogy szolgájával együtt hazamennek. A dolgot azért jelentették a bírónak, aki Éva asszony azonnali kihallgatását rendelte el. A szabályosan lefolytatott tárgyalás során több furcsaságra is fény derült. Volt olyan, aki azt állította, hogy a boszorkánynak kikiáltott szegény asszony még a kisura (sógora) halálában is vétkes, mert megmérgezte. Rá akarták azt is bizonyítani, hogy különböző főzeteket, bájitalokat készített, melyekkel egyszer meggyógyította Nagy Mihálynét a következő módon: 7 féle fűből készült főzettel, valamint a következő mágiával: „az Ura gatyáját vonja által háromszor a gerendán, utána szegezze oda, feküdjön alá, majd kössön fokhagymát a nyakába és úgy térjen nyugovóra, ezt a fokhagymát éjjel elviszik a nyakából, és ezzel a betegsége is eltűnik”. Hogy mi volt a betegség, ami ellen csak az ilyen furcsa gyógymód használt, az idők homályába veszett, tény, hogy a gyógymód használt, mert a beteg asszony meggyógyult.

A mi boszorkányunk végül megmenekült a máglyahaláltól, mert több tanú azt állította, hogy Éva asszonyról „soha egyebet jónál nem hallott”. A boszorkányság vétke nem lelt kellő bizonyítást. Remélem mindenkit nyugalommal tölt el az a tény, hogy kis falunkban nem esett meg olyan szörnyűség, mint a korabeli Európa több országában, hogy valakit - szerintem igazságtalanul -  a boszorkányság vádja miatt megkínozzanak, és máglyán elégessenek.

Boszorkányok voltak vagy sem, ezt még senkinek sem sikerült kellőképpen bizonyítani. Mária Terézia 1755-ben betiltotta a boszorkányüldözést.

Soha nem fogjuk megtudni, hogy hányan haltak meg a boszorkánypróbákon, a kínzások alatt és a máglyákon. Arra sem kaphatunk kielégítő választ, hogyan történhetett meg ez a szörnyűség a reneszánsz, a barokk, a művészetek és a nagy földrajzi felfedezések korának Európájában…

 

                                                                       Cselényi Dóra

 

Mezőnagymihály történetének rövid összefoglalója

 

Először a XIV. században említik a nevét, Nagmichal formában. A területen jazyg-szarmata emlékek kerültek elő feltárt sírokból.

 

1300 körül a környék az Örösúr nemzetség birtoka volt. 1447-ben Hunyadi János a Tibold és a Geszti családoknak adományozta. A kétbeltelkes, „kúriális”, azaz kisnemesi településnek egyszerre több földesúr is a tulajdonosa volt. A reformáció korán elterjedt Nagymihályon. A helvét hitűek előbb templom, majd harangtorony építésére kaptak jogot. Később az ellenreformáció hatására nőtt a katolikus lakosság száma, ennek eredményeképpen 1896-ban Szent Anna tiszteletére templom is épült.

 

A XVI. században Konovith (Kunovics) Miklós és a Bekény család Balázs és György nevű tagjai tulajdonát képezte a falu a Tiboldok és Gesztiek mellett, különböző neveken (Nagmihal, Nagy Mighali, Nagymyhaly, Nagmihali, Nagimyhal, Naghmyhal).

 

1544-ben a török pusztításnak esett áldozatul a falu, a végzetes mezőkeresztesi csata (1596) után teljesen elpusztult, lakossága megmaradt része a nehezen járható lápvidéken (a Tisza szabályozásáig annak ártere) talált menedéket. A hódoltság alatt a lakosság visszatelepült. Később is többször felégették, ilyenkor a községhez tartozó tanyavilágban húzódott meg a falu és a szomszédos Gelej népessége.

 

A Mária-Terézia-féle úrbér-rendezés során a falu lakosai valamennyien szabad elmenetelűnek vallották magukat (további érdekesség, hogy a lakosság jelentős része kisnemes volt).

 

A II. világháború ezt a települést is elérte. A falu határában állomásozó német és magyar osztagok gyakran lőtték a Gelej és Mezőcsát alatt lévő orosz csapatokat. 1944. november 8-án erős volt a falu körüli harcok moraja, majd délután egy repülogép bombázta a német légvédelmi ágyúkat. Ezen a napon érte találat a református templom tornyát és több lakóházat is. November 9-én reggel fél 6-kor, déli irányból érkeztek meg az első szovjet katonák. Itt őrizték a hadifoglyaikat is és a halottakat átmenetileg itt temették el.

 

A település korábbi viszonyai a múlt század második felére is kihatottak: a törpebirtokosok létrehozták az Új Barázda Termelőszövetkezetet, a majorságokból pedig megalakult a Mezőnagymihályi Állami Gazdaság.